Jobb oldal

Totális erőszakot szülhet a társadalmi zűrzavar
Münnich Iván: Sok jó ember van az országban, aki cselekedni akar
2009. július 1. 08:00


Lippai Roland
Kényszerűségből is működésbe kell lépnie a magyar társadalom önvédelmi reakciójának az egyre burjánzó, minden szinten és dimenzióban érzékelhető erőszakkal szemben. Münnich Iván úgy látja, ha kialakul a hatalomgyakorlásnak egy olyan légköre, ahol büntetlenül lehet megtenni mindent, az romboló hatással van a társadalmi normarendszerre is. A pszichológus állítja: a rendszerváltás idején nem kapott eligazítást a társadalom, zűrzavarban élnek napjaink fiataljai is. Interjúnk.

Münnich Iván agressziókutatóval való beszélgetésünk mozgatórugója az egyre terjedő fiatalkori erőszak. Lapunk igyekszik megszólaltani a kérdésben jártas szakembereket. Az Országos Kriminológiai Intézet főmunkatársával az erőszak és az agresszió különbözőségéről, illetve társadalmi beágyazottságáról ejtettünk szót.

– Mit nevezünk erőszaknak, agressziónak? Hiszen van fizikai, vagy éppen verbális agresszió is. Rendbe kellene tenni ezt a fogalmat.
– Ennek a fogalomnak nagyon sok definíciója létezik. Van egy általánosan elfogadott meghatározás, amely szerint „én mit gondolok erőszaknak”. Ezek egyfajta öndefiníciók, amelyek természetesen nem tekinthetők tudományos meghatározásnak. Tehát amit az egyén annak gondol, számára az az erőszak. Hiába határozza meg a kutató, hogy mit nevez erőszaknak, ha az adott egyén erről másképpen vélekedik. A tudományos élet nem az „erőszak” kifejezést használja inkább, hanem az „agressziót”. Az erőszak egy szélesebb kategória, ami mindig is a definíció kérdése. Az erőszak az, ami fizikai jellegű, s mögötte megvan a valódi szándék a támadásra és a sérülések okozására. Döntő momentum: szükséges valamilyen társadalmi konszenzus is. Vagyis az az erőszak, amit a társadalmi konszenzus is annak fogad el. Hiszen példádul az operáló orvos beavatkozása nem tekinthető erőszaknak, holott fizikai beavatkozást végez el. Kérdés az is, hogy az adott kultúra hogyan tekint erre a kérdésre, hiszen amely viselkedés az egyikben elfogadott, hős cselekmény lehet, az a másik kultúrában már normaszegés, terrorista akció, önvédelmi cselekedet.

Az agressziókutatónak, aki kénytelen megfogalmazni a kutatásaiban a határokat, meg kell pontosan határoznia, hogy minek tekinti a verbális agressziót. Hiszen ezzel is lehet „sérüléseket” – ugyan nem fizikai, de lelki károsodásokat, traumákat – okozni. A gyerekkorban elszenvedett verbális agresszióknak is lehetnek következményei. Egy felnőtt ember antiszociális fejlődésében ez is benne lehet.

– Friss OECD-kutatás került nyilvánosságra, amely szerint nagyon rossz a helyzet a magyar iskolákban. Röviden: a gyerekek nagyon erőszakosak, nemcsak egymással, hanem a tanárokkal is, mintha minden kontroll megszűnt volna a tizen-, huszonéves generációkban. Egyre több, mobiltelefonnal rögzített felvétel kerül fel a világhálóra, amelyen verekedéseket, iskolatársak megalázását láthatjuk.
– Fenntartásokkal kell a statisztikákat kezelnünk. Kérdés, hogy milyen módszerrel készülnek ezek az anyagok, és hogy valóban azt mérik-e vele, amit mérni akartak. Figyelni kell a nemzetközi viszonylatokra is. Harmadik szempontként igaz, hogy tagadhatatlanul rettenetes mentális állapotban van az ország, de annyira nem kell kétségbe esnünk. Amikről tudunk, nagyrészt egyedi esetek. Ezek nagyobb médiaszereplést kapnak, s felmerül az a kérdés is, hogy egy-egy eset van, vagy több is akad. Csapdahelyzetben vagyunk, hiszen kétségtelenül léteznek ezek az esetek, ám a média által erősen felnagyítva. A csapda ebben az, hogy valószínűleg sokkal nagyobb a látencia. Vagyis amiről nem tudunk, ami nem kerül szóba. Olyan esetek, amit az adott közösség helyben „lerendez”, vagy szemet huny felette. Ezek az események nem kerülnek be a hírekbe, a napi életük részei. De nem olyan súllyal szerepelnek ott, ahogy a külső szemlélő gondja. Az adott kultúra így fogadja el, s igazából nem törődik vele.

– Akár egy ilyen kis országban is létrejöhetnek olyan közösségek, ahol közmegegyezéssel fordulnak el ezektől az esetektől?
– Ez a világon mindenhol így van. Az iskoláknak mindenhol saját belső élete, értékrendszere van. Eltérő az intézmény összetétele, eltérő a gyerekek szocializációs háttere, a tanárok képzettsége, attitűdje. Vagyis kialakul egy belső szociálpszichológiai világ. Amikor az iskolában megjelenik egy ilyen erőszakos esemény, akkor az iskola mindent megtesz azért, hogy azt megoldja. Nem feltétlenül a valódi megoldásról van szó, hanem mindent megtesznek annak érdekében, hogy az eset ne kerüljön nyilvánosságra. Az iskolai agresszió látensen is létezik, mindenki foglalkozik vele. Elképzelhető, hogy ez a jelenség sokkal erőteljesebb, mint ami a statisztikákban vagy a médiában megjelenik. Ha pedig ez így van, akkor szembe kell nézni azzal, hogy milyen légkör, milyen élet van ebben az országban. Milyen mértékű az iskolai agresszió, mennyire fogadjuk el, a felnőtt társadalom miképpen kezeli ezt a problémát. Van, aki elfogadja, van, aki kétségbe esik, és van, aki a „na és akkor mi van” attitűddel áll hozzá a problémához. Ez különösen akkor lehet így, ha ő maga is agresszív és elfogadja a saját gyereke agresszióját is.

Azt már más, a külső szemlélő veszi észre, hogy a gyerek és a szülő által képviselt agresszió átlépi azt a határt, amiben élni lehet. Aminek már mozgósító ereje van, amikor az emberek úgy gondolják, hogy itt már csinálni kell valamit. Mozgásba lendül az emberek pozitív attitűdje is, felismerik a karitász-, az egyházi mozgalmak jelentőségét. A szociális és civil mozgalmak jelentősége is megnőhet, amely a „más út” lehetőségét is nyújthatja, ez pedig szerencsés esetben eljuthat a gyerekekhez is, az iskolába, a szűkebb környezetbe.

– Lát olyan kezdeményezést, amely megpróbál ezekbe a folyamatokba belenyúlni? Lehetséges-e a rossz szociális helyzet, a munkanélküliség növekedése mellett alternatívákról beszélni? Láthatjuk, hogy legtöbbször a deviáns viselkedésű gyerekek mögött szintén problémás szülők állnak.
– Az agresszió csak egy szegmense a problémáknak, nem lehet az ország egyéb problémáitól elvonatkoztatva kezelni, megérteni. Fontos, hogy ez a problematika érdekelje a politikai hatalmat, ám ennek mikéntje már egy más kérdés. Ha kialakul a hatalomgyakorlás olyan légköre, amelyben mindent lehet, hazudni, lopni nap nap után, ami ráadásul mentességet élvez – ez fellazítja a normákat. Ez pedig hatással van a gyerekekre és környezetükre is. Úgy gondolják, ha mindent szabad, akkor „nekem is lehetséges ez, kinek mi köze hozzá”. A normák fellazulása mindig a hatalmat gyakorló politikától függ. Ebben él egy ország, és ez minden területre kiterjed – az adócsalástól kezdve az agresszióig. Tízéves gyerekek veszekedése alkalmával hallottam, hogy az egyik azt mondta a másiknak: „Te adócsaló vagy!” Már ismerik a fogalmat, már a gyermekek szintjére is leszivárog ez az attitűd.

A kérdés, hogy ez ellen ki tud és főleg ki akar tenni valamit. Egy ország kultúrájának megvan az egészségmagva, tehát képes védekezni. Bízom benne, hogy ez nem egy százéves folyamat lesz, hanem olyan emberek kezdenek bele ebbe a nehéz munkába, akik elkötelezettek, szocializációjuk erre kényszeríti őket. Sok jó szándékú ember van az országban, akik szeretnének jót tenni, és remélhetőleg ez a negatív attitűd eltüntethető. Most azt érezzük, hogy nagyon rossz a helyzet, márpedig mindig az a döntő, amit az egyén érez, nem pedig az, amit a statisztika mutat. Teljes a zűrzavar, a gyerekek sem tudják, hogy mit lehet és mit nem lehet tenni a társadalmi keretek között. Miért veszi fel mobiltelefonra az agressziót, hogyan jut el egyáltalán a gondolatig? Miért gondolja, hogy ezt megtehetik, miért gondolja, hogy ennek nincsen következménye és nem súlyos, amit tesz? Ezzel szembe kell nézni. Nem igaz az a vélekedés, hogy a nyílt agresszió levezeti az indulatokat. Az agresszió látványa, a próbálkozás éppen hogy fokozza az agressziót! Kérdés, hogy mit fogadunk el, mikor szokunk hozzá, hogy „így élünk”. Amikor ez szerves, tolerálható és alkalmazható részévé válik az életünknek, akkor nagy a baj.

– A magyar társadalom elérkezhet erre a pontra, vagy ez csak egy sötét vízió? Vagy lesz olyan erős az immunrendszer, hogy meggátolja ennek az attitűdnek a kiteljesedését?
– A magyar társadalomnak és kultúrának is megvan az önvédelmi reakciója, s ez remélhetőleg működik majd, már csak a kényszerűségből fakadóan is. Nem vagyok pesszimista, bízom abban, hogy megvannak azok az erkölcsi erők, amelyek képesek korrigálni a jelenlegi negatív jellegű élményvilágot. Hogy ez mikor történik meg, megjósolhatatlan. Nem leszünk egyedül ebben a küzdelemben, a világon mindenhol küzdenek ezekkel a problémákkal. Hogy Magyarország mennyire képes függetleníteni magát ezektől a világjelenségektől, azt nem lehet megmondani.

– A rendszerváltás előtt is megvoltak ezek a bajok?
– Ezek megvoltak akkor is.

– Súlyosságára, mennyiségére nézve is?
– Igen, de a rendőrség sokkal keményebben lépett fel akkoriban, az emberek nem éltek meg a mostaniakhoz hasonló szélsőséges erőszakos cselekményeket. A demokrácia minden előnye mellett kiszabadította a szellemet a palackból, az emberek morális zűrzavarba kerültek, nem kapták meg a rendszerváltáskor az egyértelmű normarendszert, vagyis hogy ebben az új világban hogyan kell élni. Magyarország is egy megtervezhetetlen mozgásba indult el.

– Akkor most, 2009-ben még mindig nincsen egy egységes és kiforrott normarendszer, amihez a társadalomnak tartania kell magát, és folyamatosan változásban van?
– Ez változik még, ám a jövőt működtető politikai erő akár még sikereket is elérhet. Ha olyan politikai erő kerül hatalomra, amely ezekkel a problémákkal szembenéz, számításba veszi azokat, és tud is cselekedni, akkor megfordulhat ez a folyamat.