Jobb oldal

Radnóti Miklósné üzenete a zsidóknak: „Nincs semmi közöm hozzájuk”
2009. november 15. 08:38
Falusy Márton - HunHír.Hu

radnoti.jpgEgy amerikai zsidó Radnóti halálának évfordulója alkalmából ugyanis nemcsak a halott költőbe, hanem ma is élő özvegyébe, a 97 éves Gyarmati Fanniba is belerúgott egy nagyot. Meg a keresztényekbe. A magyarokba. Az egész országba. A sajtó pedig – zsidó és nem-zsidó része egyaránt - kussol. Ennél mélyebbre süllyedni már nem lehet. Meg kell tehát szólalni végre.

A napokban emlékeztünk meg Radnóti Miklós magyar költő halálának 65. évfordulójáról. Az emlékező cikkek sorában napvilágot látott egy felettébb ocsmány írás. Egy New York-ban élő zsidó „Radnóti Miklós öröksége” című írását a Mazsihisz hivatalos lapja, az Új Élet című, kéthetente megjelenő hecclap közölte november elsején. Éppen a költő halálának évfordulója előtt. Azóta két hét telt el. Vártam, türelmesen vártam, hátha valaki észreveszi ezt a förmedvényt. A média azonban hallgatott, s ma is hallgat. Elméláztam azon, vajon a jobboldali sajtó két díszzsidaja, Georg Zöllner (alias Vámos György) és Alexander Schlimm (alias Csintalan Sándor) miért nem teszik szóvá ezt a nyelvi bűntettet? Az említett amerikai zsidó Radnóti halálának évfordulója alkalmából ugyanis nemcsak a halott költőbe, hanem ma is élő özvegyébe, a 97 éves Gyarmati Fanniba is belerúgott egy nagyot. Meg a keresztényekbe. A magyarokba. Az egész országba. A sajtó pedig – zsidó és nem-zsidó része egyaránt - kussol. Ennél mélyebbre süllyedni már nem lehet. Meg kell tehát szólalni végre.

Hogy némi távlatot nyerjünk a cikk értelmezéséhez, előbb az Új Élet említett számának egy másik, rövid cikkecskéjével foglalkozom néhány mondat erejéig. A főszerkesztő, Kardos Péter főrabbi néhány mondatos glosszáját azzal indítja, hogy őt bizony liberális rabbiként emlegetik, de a liberalizmusnak is van határa. A sábbát megtartásáról van szó. Ott nincs mese: a zsinagóga falai között szigorúan veszi a törvényt. Megemlíti, hogy korábban például egy templomlátogató azt kérte tőle, hogy a zsinagóga előtti parkolóban sábbát idejére néhány helyet biztosítsanak neki, ő viszont ezt a kérést visszautasította. Sábbát az sábbát, nem szabad autózni. Majd ezzel zárja az írását: „Azt viszont, hogy egy zsidó iskola saját ünnepségsorozata alkalmával nyilvánosan meghirdesse, hogy egy órával a sábbát bejövetele után autóbusszal menjenek a zsinagógába – ez még nem volt. Ezért kár volt Anna Frankról Scheiber Sándorra változtatni az iskola nevét.” Döbbenetes, micsoda züllés ütötte fel a fejét a nagy múltú zsidó felekezeti iskolában! Persze a zsidók dolga, hogy sábbátkor lóháton, léggömbön vagy békaügetésben közelítik meg az imaházukat, ez minket nem érdekel. A fenti cikkecskét csupán azért idéztem, hogy az alább ismertetett cikk fényében ítélje meg az olvasó: milyen ember lehet ez a metélt lelkű Kardos főrabbi. Egyfelől azon háborog, hogy zsidó iskolások a sábbát beállta (s nem bejövetele – az a galiciai zsidók ideözönlésére megfelelő szó) után buszoznak az imaházba, másfelől nyugodt lelkiismerettel közöl lapjában egy olyan cikket, amelyre az elmúlt évtizedekben még nem volt példa a hazai sajtóban. Persze nemcsak az ő lelkét terheli felelősség: az Új Élet című zsidó hecclap kiadója a Mazsihisz, annak ügyvezető igazgatója, Zucker Gerzson obsitos munkásőr szintén növelte amúgy is terjedelmes bűnlajstromát.

S akkor most lássuk az amerikai zsidó szerző cikkét, illetve annak néhány részletét. Akit a teljes szöveg érdekel, azt arra kérem, hogy – hányingerét leküzdve – látogasson el az írás végén található linkre.

A cikk első bekezdését csonkítatlanul idézem: „2006 októberében meglátogattuk Jeruzsálemben az építészetileg, de főleg esztétikailag monumentális remekművet, az új holokausztmúzeumot. Végtelen, cikkcakkos folyosója a zsidóság sorsát szimbolizálja a gyűlölettel és üldözésekkel teli tizenhét évszázad igája alatt, a napimádó ’Nagy’ Konstantintól Hitlerig. A kiállítás aránytalanul csekély része foglalkozik a vészkorszak rövid, de talán egyik legtragikusabb fejezetével, az 1944-45. évi magyarországi apokalipszissel. Egy rosszul megvilágított, elrejtett sarokban felfedeztem Radnóti Miklós fényképét héber és magyar nyelvű, nehezen olvasható életrajzával és az 1946-os évben exhumált holttestét burkoló esőkabát zsebében megtalált, utolsó kilenc versét tartalmazó noteszének fénymásolatával, a Hetedik eclogánál kinyitva. Hazaérkezésem után nem sokkal New York-ból felhívtam özvegyét, hogy beszámoljak a fenti benyomásokról. A válasz és annak hideg, megvető hangneme meghökkentett. Később, miután újragondoltam a beszélgetést, rájöttem, hogy nem kellett volna meghökkennem a válaszon: Én katolizáltam. Nincs semmi közöm hozzájuk.”

Ne hökkenjen meg a kedves Olvasó, bizony igaz: az ún. „holocaust” tizenhét évszázadig tartott, Hitler csak jelentéktelen epizodista ebben a történetben. Aki ezt kétségbe vonja, az természetesen „holocaust-tagadó”. A szerző megleli ebben a rettenetes szenvedés-múzeumban Radnóti Miklós fényképét, életrajzát és egyebeket, s hazatérve a New York nevű héber főhadiszállásra, felhívja a költő özvegyét, Gyarmati Fannit. A 97 éves özvegyasszony azonban nem örül a hívásnak, s közli az amerikai zsidóval: „Nincs semmi közöm hozzájuk”. Igazat mondott. Nemcsak neki, Radnóti Miklósnak sincs semmi köze hozzájuk.

A szerző azután beavat minket egy nagy-nagy titokba: „Évek óta foglalkoztat ennek a renegát versírónak a sorsa, aki utolsó költeményeivel magasztosult világirodalmi poétává.” Radnóti tehát renegát. Ezt a szót régebben „hitehagyott” jelentésben használták, ma azonban a jelentése egyértelmű, csak fel kell ütni az idegen szavak szótárát: „áruló”. Radnóti Miklós magyar költő tehát az amerikai zsidó szerző – és természetesen a Mazsihisz szerint – áruló. A szerző rögvest fel is teszi a kérdést: „Mi keresnivalója van Radnóti Miklósnak a zsidó holokauszt szentélyében?” A válasz egyszerű: semmi. Minden magyar ember tudja ezt. Nem ő – és özvegye – tehet arról, hogy egyesek a „holocaust” zsákjába akarják begyömöszölni. Ezt persze a szerző is tudja, s elkezdi bizonygatni, miért is „renegát”, miért is „áruló” szegény Radnóti Miklós. Például azért, mert egykoron „botcsinálta közösségnek” nevezte a zsidóságot. Meg azért, mert „a "hazája" és nem és nem saját, még kevésbé megtagadott hittársai sorsán aggódott”. A hazát a szerző idézőjelbe teszi, ezzel is gúnyolódva Radnótin. A költő ugyanis tényleg hazájának tekintette Magyarországot, soha nem tette idézőjelbe a „haza” szót. Mert nem volt gyökértelen. Ellentétben a sakter-lelkű szerzővel.

Az amerikai zsidó szerző azután azt kezdi bizonygatni, hogy ez a „renegát”, „áruló” Radnóti bizony nagyon hálátlan, szívtelen ember volt. Hisz mindent a zsidóknak köszönhetett, mégis a magyar haza sorsáért aggódott. A szerző így érvel: „Az országban ahol élt, egzisztenciája kizárólag zsidó segítségen, adományokon függött. Nagybátyja, Grosz Dezső egy életen át pénzelte. Házassága után méltóságos címet viselő apósánál étkezett feleségével. A Baumgarten-díjat, amellyel 1937-ben kitüntették, egy zsidó mecénás alapította, a Lipótvárosi Kaszinó 250 pengős díját pedig szintén egy zsidó orvos adományozta. Nem kapott tanári állást állami iskolákban, de elvetette még a gondolatát is annak, hogy az ország számos zsidó gimnáziuma és polgári iskolái valamelyikéhez nyújtson be pályázatot, "gerincességből", mivel ő már régen "mélyen katolikusnak" érezte magát. Ugyanebből az okból utasította vissza gyámja, Grosz Dezső feleségének ajánlatát, hogy a pesti hitközségnél könyvtárosi vagy valami hasonló állást vállaljon. Utolsó behívásakor viszont kétségbeesetten keresett segítséget ugyanennél a hitközségnél.” Az utolsó mondat hazugság. Igen, hazugság, hazugság, ezerszer is hazugság. S a többi állítás? Beteg agyra vall mind. A Baumgarten-díj a korszak legjelentősebb hazai irodalmi díja volt, szinte minden jeles költő, író, kritikus megkapta. A díjjal irodalmi teljesítményt honoráltak – nem pedig zsidó hitvallást, faji büszkeséget. Ez utóbbit Auschwitzban díjazták.

A szerző kitartó, sorolja tovább Radnóti bűneit. Felidézi, mit írt naplójába a költő, amikor egy barátja tanácsára 1942 őszén meglátogatott egy kárpátaljai zsinagógát:„Nagy csalódás, új, csúf kis templom, néhány tincses gyerek és zsidó sivárság, unalom. Este újra bombázzák Pestet.” Igen, Radnótit jobban izgatta az ország – és benne a főváros sorsa, mint a „zsidó sivárság”, meg „néhány tincses gyerek”. Mi ezzel a baj? Radnóti magyar volt és katolikus.

Amikor a költő már a bori munkatábor lakója, egyik levelében arra kéri feleségét, hogy küldjön egy pár beszegett fehér karszalagot. A „renegátok”, a keresztény hitre tértek ugyanis ezt a megkülönböztető jelet viselték. Nézzük, hogyan kommentálja ezt szerző: „Borban oltalma alá veszi dr. Junger József, a Magyar Cionista Szövetség fiatal alelnöke, aki a "fehér karszalag" miatt érzett gyanúja ellenére mindent elkövet, hogy az adott körülmények között elviselhetővé tegye a költő életét. Dr. Junger József elejét vette annak is, hogy Radnótit – akárcsak egyszer is – "kikössék"." Az említett cionista tehát gyanakodott. Mert a nem-zsidóra ugye a zsidó gyanakszik, így írja elő a Tan. Hiába, a „renegátok” sorsa nehéz. A zsidók nem szeretik őket. De ez a Junger gyerek felülemelkedett a gyanakodáson, s Radnóti csak neki köszönheti, hogy élete a táborban elviselhető volt. Érti ugye a kedves Olvasó? Radnóti mindent a zsidóknak köszönhet, pedig megtagadta őket.

Bezzeg a keresztények, azok nem fogadták be maguk közé a költőt. Idézem újra a zsidó szerzőt: „Amikor kiüríteni kezdték a tábort, a végkimerülésig elcsigázott Radnótinak sikerült bejutnia az "első lépcsőbe". Minél hamarább haza akart jutni. Halálmenet. Az irgalmat hirdető vallás irgalmatlan hívei ütik, verik, ölik Jézus vallásának követőit. Radnóti már nem tud gyalogolni. Huszonegy társával együtt felteszik egy szekérre, két magyar katona kíséretével. Kényelmetlen terhüktől igyekeznek megszabadulni, mivel egyetlen kórház sem hajlandó felvenni ezeket a zsidókat. Győr után pár kilométerre, Abdán megállnak. Egy paraszttól szereznek ásókat. A zsidókkal, akik még tudnak valamit dolgozni, megásatnak egy nem túl mély gödröt. Puskalövés veri fel a falu és környékének csendjét. Két év múlva, 1946 júniusának végén kiásták az abdai tömegsírt, amelyben megtalálták Radnóti földi maradványait….” Ebben a szövegrészletben ez a rész a lényeg: a keresztények, „az irgalmat hirdető vallás irgalmatlan hívei” ölik meg a keresztény hitre tért zsidókat. Ezt már nem óhajtom kommentálni, mert amúgy is kerülget már a hányinger.

A szerző szerint Radnóti halálával „elkezdődött valami, amit sem ő, sem felesége nem kívánt”. A költő ugyanis „utolsó verseivel örökre szóló, ércnél maradandóbb emlékművet emelt a mártírhalált zsidó munkaszolgálatosoknak, akiknek kifakult karszalagjairól immár nem lehet megállapítani eredeti színüket, hogy sárgák voltak-e vagy fehérek, hogy beszegettek voltak-e vagy szélük foszladozott”. Miután az amerikai zsidó tollforgató lajstromozta a „renegát” bűneit, mégiscsak be akarja őt sorolni a „holocaust” halottai közé: „Aminthogy Petőfi neve örökre össze van kötve Segesvárral, ahol elesett, vagy az ismeretlen Radetzky marsall neve Johann Strauss lelkes indulójával, úgy fonódik össze Radnóti neve a zsidó munkaszolgálatosok sorsával.” Johann Staruss és Radnóti. Érdekes árukapcsolás. A szerző szerint nem tudható, mit kezd majd a jövő nemzedék Radnóti életével és munkásságával. Abban viszont biztos, hogy „mikor majd a költő nevét idézik, akkor azt is hozzáfűzik, hogy zsidó munkaszolgálatos volt, amikor megölték. És vagy hozzáteszik, vagy se, hogy akkor már vallást cserélt…..” Nem, a szerző ebben téved. Radnótit a jövő nemzedékek soha nem fogják zsidóként emlegetni. Mert katolikus volt. És magyar. Hányszor kell ezt elmondani ezeknek a metélteknek, hogy megértsék? Persze, nagyon fáj nekik, hogy Radnóti nem az övék.

A jövő nemzedék már szerencsés lesz: addigra a „holocaust”-mánia lecseng. Minden mánia véget ér egyszer. S akkor már csak nevetni fognak a szerző azon felszólításán, hogy szükséges lenne „minden holokausztmúzeumban méltóbb helyre tenni a képét a fenti magyarázattal, tekintet nélkül felesége, Gyarmati Fifi állásfoglalására”. Nem szükséges. Sőt: tilos. Radnótit tilos zsidócsillaggal megbélyegezni. Semmi köze hozzájuk. Ahogy özvegyének sem. Akinek az állásfoglalása példamutató és tiszteletreméltó. Tanulhatunk belőle.

A cikk ismertetésének a végére értem. Az amerikai zsidó szerző neve: Dr. Berczeller Imre. Amit ez a metélttészta művelt, azt a magyar büntetőjogban úgy hívják: kegyeletsértés. Holtában gyalázta meg Radnóti Miklóst. Én most megtettem az első lépést: fölhívtam a figyelmet erre a gyalázatos, zsidó-rasszista, kirekesztő szövegre. Remélem, akad valaki e honban, aki feljelenti a szerzőt, a lap főszerkesztőjét – Kardos Pétert -, és a kiadásért felelős Mazsihisz illetékesét, Zucker Gerzsont. Ezért az ocsmányságért közösen kell viselniük a felelősséget, s a büntetésen is közösen kell osztozniuk. Radnóti Miklósnét pedig – bár semmi közöm ehhez a zsidó berczellerhez és a Mazsihisz nevű züllött bagázshoz – ezúton megkövetem. Bocsánatot kérek tőle, hogy ezt az aljasságot két hétig szó nélkül hagytuk. Hogy nem tiltakoztunk. Mi, magyarok. Keresztények és nem-keresztények. Isten éltesse sokáig, kedves Gyarmati Fanni!


U.i: A pontosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy az amerikai zsidó förmedvénye az Izraeli Szemle című – természetesen a rasszista Izraelben megjelenő – szennylapban látott először napvilágot, az Új Élet onnan vette át. Ez az oka annak, hogy a hírhedt rasszista, a hazánkból hála Istennek már hatvan éve eltakarodott Naftali Kraus már október 25-én hivatkozott az Izraeli Szemle cikkére, s ő is fröcsögött egyet Radnótiról a blogjában (melynek linkje alant meglelhető). A zsidó segg nyalásában kiérdemesült Stefan Hiller miniszter által nem is oly rég Pro Cultura Hungarica kitüntetésben részesített vén zsidó szerint a „kollektív zsidó emlékezet /…/ elítéli a renegátokat. Pláne azokat, akik ’meggyőződésből’ csatlakoznak az üldözőkhöz”. Mint Radnóti. Érdekes megállapítás: Kraus szerint tehát az „üldözők” – a katolikusok. Hiszen Radnóti katolizált. Vagyis: Radnóti is üldöző volt. Önmagát üldözte. Beteg ez a Kraus, ahogy metélttársa, a Berczeller nevezetű romlott génkoktél is az. Hol is lenne a méltó helyük? Egy szép, tágas kemencében.