A romatelepek mélyszegénységben tengődő lakói sajátos szabályok szerint élnek, s úgy érzik, a többségi társadalom kitaszította őket
Vihart kavart Solt Ágnes, az Országos Kriminológiai Intézet fiatal szociológusa, amikor közzétette az elszigetelt telepeken élő romaközösségek vizsgálatáról szóló, másfél esztendős kutatásának eredményeit – a leszűrt tapasztalatok ugyanis sokaknak nem tetszettek. Kétségtelenül igaz, a december elsejei sajtótájékoztató után lapunknak is elküldött dokumentum rossz kezekbe kerülve, szándékosan félremagyarázva alkalmas arra, hogy bárki saját előítéleteit igazoló fércművet gyártson belőle. Ám a dolgozat nem ezért készült. A bemutatón Solt Ágnes maga is hangsúlyozta, másfél éves terepmunka után ült le írni, s nyomatékkal aláhúzta: az egészet kell nézni, s nem egyes mondatokat kiragadni. A mazsolázgatás ugyanis csak arra jó, hogy egyesek saját nézetüknek megfelelően igazolva lássák előítéleteiket. Lapunk interjút készített a kutatóval, ám annak közléséhez nem járult hozzá az Országos Kriminológiai Intézet igazgatója, Virág György. Információink szerint a két szakembert a sajtótájékoztató után kis híján fölmentették állásából. Az alábbi idézetek abból a nyolcvan oldalból valók, amelyeket az igazgató küldött át lapunknak.
A kutatás célja
A kutatás célja egy olyan szemléletmódot találni, ahonnan más megvilágításba helyezhető a szegregált telepeken élő cigányok és magyarok együttélési gyakorlata.
Az elkülönülten élő roma emberek mindennapjainak, életkörülményeinek vizsgálata egy olyan mentalitásvizsgálattal társul, amely az ott élők megküzdési stratégiáit és kognitív konstrukcióit egyenként és összefüggéseiben is az adott helyzeten belül képes értelmezni. A gondolkodási sémákat ezáltal új kontextusba helyezi, s az etnikai kisebbség ezen szegmensének és a magyar többség viszonyrendszerének megértésében egy teljesebb kép megrajzolásához járul hozzá.
A szegregáltan élők állandó egzisztenciális bizonytalanságban élő emberek, akik előtt a fölfelé mobilitás lehetősége kilátástalan. Általános a generációkon átívelő munkanélküliség, az aluliskolázottság, a szakmanélküliség. Jellemző a többségi társadalom normatív elvárásainak való megfelelés részleges vagy teljes hiánya.
A szegregált telepeken élőkkel szemben a többségi társadalom generációk óta előítéletes és távolságtartó, az itteni emberek mindennapjai egészen másképp szerveződnek, a napi tevékenységek más szabályokon nyugszanak, eltérnek a többségi társadalmi normák szerintitől. A rendszertelenebb mindennapok annyit takarnak, hogy az időpontok kevésbé meghatározottak és pontosak. Rendszert a gyerekek iskolába, óvodába járása szab elsősorban, illetve a segélyek kifizetésének időpontja.
Étkezési szokások
Az étkezés kevéssé kötődik előre meghatározott időpontokhoz. Az étkezések rendszertelensége több dolog függvénye. Egyrészt a sokgyermekes családoknál a gyermekek változó és gyakoribb szükségletének „köszönhető”, másrészt a napról napra vagy hétről hétre változó nappali tevékenységnek.
A segélyek kiosztása utáni pár napi ünneplést és mulatozást egy-két héttel követően ismét nincstelenség jön, és sokszor nincs elegendő étel a háztartásban. Ilyenkor a napi étkezések száma négy-ötről egyre is csökkenhet.
Tipikus nap
Arra a kérdésre, hogy miként zajlik egy tipikus nap, a megkérdezettek visszatérően a következő tevékenységeket említették: foglalatoskodás a gyerekekkel, leginkább iskolába, óvodába indításuk, illetve etetés; házimunka, főzés, mosás, takarítás; ha adódik alkalmi munka, annak elvégzése. A szabad idő eltöltésének módjai: beszélgetés, a szomszédok vagy a néhány háznyira lakó rokonok meglátogatása; televíziózás, elsősorban a bulvárhírek és a beszélgetőshow-k nézése (amelyekben hozzájuk hasonlónak ítélt helyzetű emberek szerepelnek), a nők körében ezeken kívül a romantikus, folytatásos szappanoperák aratnak sikert; sokaknál a kocsma, italozás.
Összetartás és rivalizálás
A közösségben a kötelékek sem elsősorban egymás segítésén alapulnak. Az idegenekkel szemben nagyon erős az elzárkózás, és az ilyen értelemben vett összetartás, azonban a szolidaritás a mindennapokban nagyon alacsony fokú. Az emberek között folyamatos méricskélés, rivalizálás tapasztalható, akinek több van, azt kirekesztik, akinek semmije nincs, azt éppúgy. Ha valaki valamilyen előnyhöz jut (leginkább anyagihoz), a közösség tagjai úgy érzik, joguk van belőle részesedni. Ha az előny nem válik semmivé nagyon rövid időn belül, az emberek a pletyka és kibeszélés segítségével torolják meg azt, hogy a pozíciójuk, saját státusuk relatíve gyengült az ott élők körében, s hogy a másik jobban áll. Ez az örökös egymáshoz viszonyítás az, amely oly kilátástalanná teszi a kitörést. Aki olyat tesz, ami ennek cáfolataként értelmezhető (pl.: hosszú távon alacsony presztízsű munkát is elvállal, takarékoskodik, gyermekei továbbtanulását támogatja, és következetes nevelési elvei vannak), az veszélyes és ezért megtorlandó. Hiszen bármi, ami az alapfeltevést érvényteleníti, az olyan, mint egy kimondatlan, de annál durvább kritika azokra nézve, akik napról napra próbálnak megélni, évek vagy akár évtizedek óta. Mindez nem tudatosan képezi a meghatározó vázát a mélyszegénységben megrekedtséget átszövő mentalitásnak. Ez egy olyan attitűd, amely folyamatosan érzékelhető egyrészt a munkához, segélyekhez, iskolához és gyerekneveléshez, illetve a házhoz való hozzáállásban, másrészt megszabja az egymáshoz való viszony bizalmi határait. A „lehetetlen változtatni” tartalmú alapvetés meghazudtolása pedig a kirekesztést vonja maga után.
A kamatos pénz miatt szintén brutális verekedések, verések és egyéb, megtorló jellegű cselekedetek fordulnak elő (a ház felgyújtása, elvétele). Az, aki leggyakrabban 100 százalékos, de legjobb esetben is 40 százalékos kamatra ad kölcsön, illetve ad el hitelbe élelmiszert, alkoholt és más fogyasztási cikkeket, behajtja a pénzt adósaitól. A szegregált telepeken élők az adott településen élő magyarokról beszélnek, amikor általánosságban említik a többségi társadalom tagjait. A helyi magyarok és a szegregáltan élő romák kapcsolata távoli, a legjellemzőbb, hogy elkerülik egymást. A 14 vizsgált telepből hat településen minősítették kifejezetten rossznak a viszonyt a magyarokkal, négy helyszínen pedig a meginterjúvoltak többsége jó viszonyról számolt be.
Nevelési elvek
A gyermek leginkább addig a szeme fénye a családnak, amíg nincs kisebb. Amint újabb csecsemő születik, az 1-2 éves gyermekeket a nagyobbakra bízzák, a nagyobb testvér neveli a kisebbet, annak összes terhével és felelősségével. Emiatt a gyermekeket már akár 5-6 éves kortól sok tekintetben felnőttként kezelik, ami miatt például a mindennapi tanulás és az iskola elvégzése nagyon megterhelővé válik számukra. Bizonyos dolgokban nagyon koraérettek a kortársaikhoz képest, s ezt az a tény is elősegíti, hogy általában egy légtérben fekszenek, kelnek szüleikkel, illetve más felnőttekkel, életterük és napi tevékenységeik jóval kevésbé különülnek el a többségi társadalom körében érvényesülő norma szerintitől. A gyerekek többnyire szabadon nőnek fel, együtt játszanak a házak között, az utcákon. Egymástól tanulnak legtöbbet, s azoknak a szülőknek, akik számára fontos, hogy a gyerek tisztelettudó, engedelmes legyen, illendően viselkedjen az iskolában és más idegen közegben is, a legnagyobb nehézség éppen a kortárscsoport hatása.
Megoldási javaslatok
A megoldásnak két összetevője van:
1. A sorsközösség helyett más közösségi erőnek kell átvennie az összetartó kapocs szerepét, ez például a szolidaritás erősítésével érhető el. Ennek módja kidolgozandó, további kérdésként merül fel.
2. A kommunikációs stratégia sikeressége az egyéb érdekérvényesítési lehetőségek hiányából fakad. Ennek megoldása tehát az egyéb utak megnyitása: mindenekelőtt az elérhető és minőségi oktatás és munkalehetőségek biztosítása. Ennek módja szintén kidolgozandó, ám ez egyelőre annak ellenére megoldatlan, hogy a szembesülés a problémával már megtörtént.
A Solt Ágnes által összeállított dokumentum szemelvényeit válogatta: Lázin Miklós András
Lázin Miklós András
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése