Jobb oldal

Vannak itt még fasiszták?
Tompos Ádám jegyzete
2009. december 4. 05:55


Tompos Ádám
„…ha az antiszemitizmus nagy bűn, mert az, akkor az antiszemitizmussal való alaptalan vádaskodás ugyanakkora bűn, és ugyanolyan ítélet alá kell, hogy essék.”

(Csengey Dénes)

Jó, jó: egy picit másképp hangzott el a címbéli mondat 1992-ben. Nagy Feró előadóművész és köztársaságielnök-jelölt akkor azt kérdezte a Budapest Sportcsarnok hallgatóságától, hogy kommunisták tartózkodnak-e még a légtérben. Biztos voltak, sőt vannak azóta is, de az a kérdés, hogy vannak-e itt fasiszták, sokkal izgalmasabb. Ugye? Ennél is idegtépőbb, hogy ezt mi módon állapítsuk meg, majd ezt követően hogyan hozzuk a köz tudomására. Az is kérdés, hogy revelációnk micsoda. Vád? Értékítélet? Megbélyegzés? Tény? Vélemény?

Mindez csak azért lett érdekes, mert a szokásosnál nagyobb port vert fel a gój motorosok Bakács Tibor Settenkedő Gésa ellen indított pere. Nem sokkal később pedig Strasbourgban elmarasztalták Magyarországot, mivel állítólag sérült Karsai László történész szólásszabadsághoz való joga azzal, hogy megrótták, amiért antiszemitizmussal vádolta a magyarországi jobboldali sajtót. Mindez 2004-ben történt, Strasbourg azonban csak most döntött – megjegyzem, e csúszás nélkül aligha érdekelne ez az eset bárkit is. A sztárkutató és tehetségcsináló műsor egykori zsűritagja börtönbe vonult volna, ha elítélik a „Na mi van, gój motorosok, mi van, fasiszták?!” mondata miatt. Úgy ítéltetett ugyanis, hogy a „fasiszta” nem ténykérdés. Bakács védelmét Schiffer András látta el, aki „elfogadhatatlannak tartaná, hogy olyan bírói gyakorlat alakuljon ki, amely szerint a szélsőjobb cselekedeteit egyáltalán nem lehet minősíteni”. Utalt arra is, hogy a Fidesz „következmények nélkül” minősíthette kommunista bankárnak Andor Lászlót. Helyben vagyunk.

De csak akkor, ha egy kis időre elevezünk a jog felségvizeiről. Mert a jog ugyan nem tesz különbséget a jogtalan nácizás és méltatlan komcsizás megítélése között – bár ha Vajnai Attila kis piros csillagára gondolunk, láthatjuk, hogy még ez sem teljesen igaz –, a társadalom, a média, a köz viszont nagyon is másként ítél, példát még csak említeni is felesleges erre. Oka viszont (legalább) kettő is van a jelenségnek. Az egyik egy mondatban összefoglalható, mindenféle eszmetörténeti vesszőparipa nélkül, ez pedig a következő: „mindenkire fröccsent sár”. Vagyis az átkosban mindenki egyformán bűnös volt, mert mindenki tett egy téglát a szocializmus épülő bástyájába. „Az orvosok is bűnözők, akik az úgynevezett átkosban meggyógyítottak egy úgynevezett kommunistát?” Kivágó Iván Györgyné riposztja ez azokra a kérdésekre, amelyek állambiztonsági múltját firtatták. Tudjuk azonban jól, hogy az ilyesmit csak az veszi komolyan, aki még mindig „háromhatvanas” kenyérrel álmodik és negyven forintos kisfröccsön él. „Ugorgyunk.”

A másik ultima ratióhoz ismét elő kell szednünk a nemzet csótányának fentebb idézett kérdését. Vannak itt még kommunisták? Világos lesz a válasz, mint egy pofon: nincsenek. Demokraták, szakértők, szociáldemokraták, baloldaliak, azok igen, esetleg szocialisták, de kommunisták semmi esetre sem. Nem számít, hogy neomarxista folyóiratot szerkesztenek, a vörös csillagért kampányolnak, vagy Internacionálét dalolnak. Őket nem valami gőzös eszme hajtja, ők a higgadt ráció és a jeges értelem nevében szólnak és tesznek: a közjó beállításáig csak eszköz minden. Az sem érdekes, hogy a lekomcsizottak zöme vezető beosztásban volt a pártállam állampártjában. Ilyenkor szoktak jönni a damaszkuszi úttal, amiről elfelejtik, hogy azon egyszer szokás megfordulni, nem pedig sunyin körbenézve forgolódni.

Hát ezért tűnhet már-már következmények nélküli népszokásnak a komcsizás. Holott ugyanolyan fontos rámutatni mindkét jelenségre, és ugyanolyan joga van ehhez minden véleményformálónak. És akkor nézzük a címbéli kérdést ismét: igen, vannak. (Bár ha Tamás Pál álarcos elméletét vesszük, még ez sem áll meg a lábán.) Csak a ballib oldal úgy kezeli a tényt, mint a jereváni rádió a moszkvai Mercedes-osztogatást, ami ugye valójában szentpétervári Moszkvics-fosztogatás. Vagyis nem annyian, nem azok és nem azért, amennyit, akiket, és amiért vizionálni méltóztat a haladó (vagy milyen) értelmiség. A véleményét persze hangoztathatja, csak vagdalkozni: na ahhoz már nincs joga. Vagy ahogy Deák Ferenc – aki ugyan nem volt se médiaszociológus, se kommunikációs szakértő – mondta, hogy a sajtótörvény legyen csak ennyi: hazudni nem szabad.

Már ha egyáltalán muszáj (a sajtó-)törvényben szabályozni mindezt. Itt még mindenesetre nem tartunk, de tény, hogy a bírósági ítéletek és a jogi kukacoskodások elrettentő erejében inkább bízhatunk, mint a balliberális hangadók önmérsékletében. Mert ha egyszer tényleg rács mögé menne egy megélhetési farkaskiáltó, akkor indulna be az igazi jajveszékelés, sírás-rívás, na meg a fasisztázás. Úgyhogy ugyanott lennénk, ahol most vagyunk, azaz marad a visszafogottságban való méla bizalom. Meg a hit, hogy közel húsz év után végre mindenki megérti, mit is akart mondani Csengey Dénes. Magyarul, ne csináljunk semmit, mert azzal csak rontunk a helyzeten, úgyhogy gyorsan jelentsük is ki: ez a jegyzet is úgy felesleges, ahogy van. De nem! Idén, amikor átadták a Szabad Sajtó-díjakat, elhangzott egy remek mondat, miszerint: „A szólás szabadságának együtt kell járnia a szólás felelősségével és a szólás méltóságának megőrzésével.”

Ez a mondat a remény, hogy ha Csengeyre nem is, de a vídiakeménységű országgyűlési képviselőre, az ébredő demokratára, az Apró-villa csendes forradalmárára, az őszödi rétorra, a kötcsei remetére, a kecskeméti tanúra csak hallgat már a közírók, értelmiségiek és szakértők kedves kis csapata!

Igen, Gyurcsány Ferenc mint a vélemény- és sajtószabadság méltóságának védelmezője.

És még csoda, ha komcsizunk.