FRICZ TAMÁS
politológus beszéde Budakalászon 2008. szeptember 12.-én, az aláírásgyűjtés hivatalos beindításán.
Kedves Barátaim, honfitársaim, polgártársak!
Legelőször is mondjuk ki bátran: Magyarország végveszélyben van.
Magyarországot meg kell menteni.
És mi most azért gyűltünk össze itt, Budakalászon, hogy tevőlegesen részt vegyünk Magyarország megmentésében. Azért gyűltünk össze, hogy ne bízzuk másra Magyarország sorsát. Ne mások, ne a külföld, s még csak ne is kizárólag a parlamenti politikai elit döntsön a sorsunk felett. Hanem mi, magyar állampolgárok legyünk azok, akik kifejezzük akaratunkat hazánk megmentésére, a mi akaratunk szabja meg az irányt, amelyet a magyar politikai elitnek követnie kell. Nos ezért írjuk alá azt az aláíróívet, mely követeli a parlament önfeloszlatását és az előrehozott választások megtartását.
Szakítanunk kell végre azzal a gyakorlattal, azzal a rendszerrel, amelyben egyszerűen csak várjuk azt, hogy hogyan döntenek rólunk a politika legfelsőbb szféráiban, szakítanunk kell azzal, hogy mint valamiféle „Nagyérdemű közönség” nézzük távolról a nagypolitika eseményeit, és bátortalanul reménykedünk abban, hogy kegyes döntés születik sorsunkról. Nem. Vajon kire tartozik igazán, hogy mi történik ebben az országban, hogy mi történik ezzel az országgal? Vajon kire tartozik leginkább, hogy milyen irányt vegyen Magyarország az elkövetkező években, évtizedekben?
A válasz egyszerű: legelsősorban és leginkább miránk, magyar állampolgárokra, honpolgárokra. Ezért ne engedjük, hogy újra pusztán elszenvedői legyünk az eseményeknek, hanem aláírásunkkal követeljük ki azt a természetadta jogot a magunk számára, hogy választhassunk a különféle politikai irányzatok és alternatívák között, hogy dönthessünk arról, milyen kormányzat irányítsa a továbbiakban az országot.
De tegyük fel a kérdést: miért is kell megmenteni Magyarországot?
Azért, kedves barátaim és honfitársaim, mert Magyarország válsághelyzetbe jutott, méghozzá olyan válsághelyzetbe, amelyben még nem volt a rendszerváltás óta eltelt csaknem húsz év alatt egyszer sem.
Ez az egyre mélyülő, s lassan az ország szinte teljes immunrendszerét megtámadó válság egyszerre politikai, gazdasági és erkölcsi.
Először is politikai, mert Magyarországon két és fél éve már illegitim kormány van hatalmon. Igaz, feledékenyek vagyunk, s hajlamosak vagyunk mára csak azt észrevenni, hogy egy kisebbségben lévő kormány vergődik a hatalomban, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az illegitim helyzet kiindulópontja Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde, amelyből feketén-fehéren kiderült, hogy a szocialisták a 2006-os választásoki győzelmet manipulációval, a választók tudatos félrevezetésével, hazugságokkal érték el. Ne feledjük, hogy is mondta a még papíron ma is miniszterelnök? „hazudtunk reggel, délben meg este” – miként a kommunisták az ötvenes években. És ne feledjük ma sem: nem a választási ígéretek miatt illegitim a kormány, hiszen a világ összes demokratikus országában ígérgetnek a pártok - bár általában korántsem olyan szemérmetlenül, mint nálunk a szocialisták tették -, hanem azért illegitim a hatalom, mert a gazdasági tényeket, adatokat nem hoztak nyilvánosságra (lásd szépreményű, fínom modorú Veres János pénzügyminisztert), mert közérdekű adatokat hallgattak el, mert ötéves adócsökkentési törvényt fogadtak el a választások előtt, holott pontosan tudták, hogy ezt a választások után visszavonják és következnek majd a megszorító intézkedések és az adóemelések. Ez által a döntéshez szükséges információktól fosztották meg a magyar választókat, ami nem más, mint választási manipuláció, a választók tudatos félrevezetése.
Márpedig a választások tisztaságának megsértése az európai demokráciákban főbenjáró bűn, ilyenre talán csak afrikai diktatúrákban kerülhet sor felelősségre vonás és következmények nélkül – például, ahogyan Fábry Sándor mondaná, a kíválóan fejlődő Gabonban, Togoban vagy Ugandában – vagy esetleg a 2000-es választások során az Egyesült Államokban. De már Kelet-Európában vagy Ázsiában sem tűrnek el ilyesmit: amikor Ukrajnában 2004-ben kiderült, hogy az elnökválasztáson csalás történt, kitört a narancsos forradalom, s megismételték a választásokat. Grúziában a választási kampányt végighazudozó és választási csalásokat elkövető Szaakasvili elnök ellen mentek az utcára az emberek, s most legújabban hallhatjuk a hírekben, hogy Tajvanon a választások után teljesen hiteltelenné vált miniszterelnök miatt lázadnak a polgárok, s napokra elfoglalták például a miniszterelnöki hivatalt. (Ez utóbbival persze nem ötletet akartam adni.)
Szerencsére 2006 őszén feléledt a magyar állampolgárok természetes igazságérzete és erkölcsi érzéke, s már az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésének estéjén a Kossuth térre mentek az emberek, követelve Gyurcsány Ferenc távozását, s utána még heteken át minden nap az utcán voltak egészen október 23.-áig, mely napon a Gyurcsány-kormány az erőszakszervezetével brutális leverte, megverte, megalázta a magyar társadalmat, amit a magyar társadalom a mai napig nem hevert ki, lelkében ma is hordozza ennek nehezen viselhető, fájó emlékét. S az is nagyon fájó, hogy mindezt széttárt karokkal nézte végig az Európai Unió, mely szervezet állítólag elkötelezett a demokratikus és emberi jogi értékek mellett.
Politikai válság van, mert az őszödi beszéd után két évvel még mindig Gyurcsány Ferenc van hatalmon, holott 2006 őszén megalázták a demokráciát. Az azóta eltelt időszakban pedig a szocialisták sokszorosan bizonyították, hogy fogalmuk sincs a demokratikus normákról és értékekről, cselekedeteik újra és újra posztkommunista, pártállami reflexeket hordoznak. Hiszen mit is mondtak az elmúlt időszakban? 2006 őszén azt hangoztatták, hogy azért maradnak a hatalomban, mert megvan a parlamenti többségük, a szocialisták – és akkor még a szabaddemokraták - a bizalmi szavazáson felzárkóztak Gyurcsány mögé. Amikor pedig felvetődött, hogy a demokratikus erkölcsi normák miatt kellene távoznia Gyurcsány Ferencnek, akkor szépbeszédű Lendvay Ildikó azt mondta, az erkölcsi szempontok számukra nem játszanak szerepet.
Igen ám, de az ez év márciusi, a koalíció számára súlyos bukást jelentő népszavazás után változott a helyzet, az SZDSZ-nél elszakadt a cérna, nagy meglepetésre kiléptek a koalícióból. Ekkor már a parlamenti többségük sem volt meg, ám a szocialisták ekkor „rugalmasan”azzal álltak elő, hogy ők még kisebbségből is képesek kormányozni, tehát továbbra is hatalmon maradnak, szó sincs előrehozott választásokról. Ám az igazi posztkommunista szenzáció ez után következett: néhány napja kiderült, hogy a szabaddemokraták nem fogadják el miniszterelnökük immáron kétezerhatszázadik, a korábbi programjaitól rugalmasan elszakadó kormányprogramját, azaz kiderült, hogy kisebbségben nem tudnak kormányozni és valószínűleg nem tudják a költségvetést sem megszavaztatni a parlamenttel. Mindez egy normális demokráciában, de még egy félig fejlett demokráciában is azonnal kiköveteli a kormány lemondását és az előrehozott választásokat. Ám mit mond erre újra csak a szépbeszédű, talpig demokrata Lendvay Ildikó? Nagyon egyszerűt: ha nincs költségvetés, akkor is mi maradunk hatalmon és punktum.
Nos, ez az a pillanat, amikor a szocialisták átlépnek minden lehetséges Rubicont, ami még a demokráciához kötötte őket. Innentől kezdve világos a képlet: bármi történjen Magyarországon, akár cigánygyerekek is potyoghatnak az égből, akkor is a szocialisták lesznek hatalmon, egyszer és mindenkorra. Nos, barátaim, honfitársaim, ez az a helyzet, amit nem szabad és nem lehet eltűrni, mert ez nem más, mint a kádári pártállami diktatúra, az egypárti uralom visszatérése. Kulcskérdés, hogy ezen a helyzeten változtassunk. Kulcskérdés, hogy kiharcoljuk, kikényszerítsük az előrehozott választásokat, mert csak az új választások hozhatnak olyan katarzist, amely minden magyar állampolgárnak visszaadhatja a reményt, hogy Magyarország nem egy beletörődő, sorsát kritika és ellenállás nélkül elfogadó, azon változtatni képtelen nemzet.
Másodszor gazdasági válság van, ami egyre mélyül és mélyül, s lassan –ha nem sietünk változtatni a jelenlegi állapotokon – visszafordíthatatlanná válik.
Jól tudjuk mindannyian: 2002-ben még az EU-hoz csatlakozni kívánó országok között az elsők voltunk, mintaadó és éllovas ország, az utóbbi hat év szocialista kormányzása alatt pedig a legfőbb gazdasági mutatókban a nyolc csatlakozott közép-európai országok versenyében sereghajtók lettünk, s szégyenszemre lassan Románia és Bulgária is megelőz bennünket. A gazdasági és szociális romlást magunkon és a környezetünkön is érezzük: Magyarországon már olyan szegényövezetek vannak, mely övezeteket néhány évvel ezelőtt külföldi utainkon Romániában vagy Macedóniában, Albániában láthattunk. De ezen túl, ha valaki veszi a fáradságot – jómagam vettem és másoknak is ajánlom -, s körbesétálja a főváros legfontosabb utcáit, tereit, döbbenetes kép fogadja. A néhány évvel ezelőtt még dinamikusan fejlődő város látványos omlik össze, kopadoznak a falai, szürkül, mindenfelé a romlás és a pénztelenség, illetve a gazdátlanság jelei mutatkoznak: szörnyű látni, micsoda visszafejlődés indult el, s döbbenetes, hogy ez egy, az Európai Unióba négy éve belépett közép-európai országban történik. Nincs erre még egy példa, botrányos, hogy ezt nekünk kell megélnünk, botrányos, hogy mindezt tehetetlenül kell szemléljük, miközben mindannyian, egyenként joggal úgy érezzük: bármit megtennénk ezért az országért, a hazánkért, hogy megállítsuk sorvadásában.
Bármit megtennénk, ha megtehetnénk. De a jelenlegi hatalom nem enged cselekedni minket, gúzsba köt, megbénít, megnyomorít, kioltja a teremtő erőket. Szárnyalnánk, de levágják a szárnyainkat, mennénk előre, de visszalökdösnek minket; egyre több és több munkát vállalunk, de egyre kevesebb pénz marad adólevonás után nálunk. A hatalom azt üzeni nekünk: fogadjuk el újra a középszert, fogadjuk el újra a kádári langymeleget, a nyúlós-nyálkás semmit, szeressük újra, mint a régi szép időkben Korda Gyurit és korunk Korda Gyuriját, Győzikét, s ha jól viselkedünk, talán jutalomból Fradi-kolbászt is kapunk majd. Márpedig régi igazság: ha egy ország nem fejlődik, akkor egy ideig még stagnál, ám utána menthetetlenül sorvadásnak indul. Óriási a diszkrepancia, az ellentmondás a bennünk, állampolgárokban rejlő javítási szándék, jobbító energia, s a szemünk láttára tönkremenő, tehetetlenedő ország között. Fel kell oldanunk ezt az ellentmondást mihamarabb, mert ha nem tesszük, akkor tönkre megy az ország.
De az ellentmondás feloldható: a feloldás módja annak a kormánynak a minél előbbi távozásra kényszerítése, amely kabinet valódi kormányzás helyett csak kommunikál és kommunikál, közben kiszívja a társadalom, az állampolgárok energiáit, majd feléli, felszámolja azokat, s eltünteti a saját csatornáiban, amelyek sokszor bizony nem mások, mint a korrupció szennycsatornái.
S itt már az erkölcsi válságnál tartunk. Mondjuk ki: a demokrácia elerőtlenedése, védtelenné válása, a gazdaság csőd szélére kerülés, a társadalom elszegényítése és elgyengítése súlyos önbizalomhiányba sodorta az országot – néhány év alatt. Individualizálódtunk és atomizálódtunk, nem vagyunk büszkék egymásra, s nem vagyunk büszkék magunkra sem. Ócska, pitiáner alkukba megyünk bele, amelyeket indokolni ugyan tudunk, de nem vagyunk feldobva tőlük. Jó lenne végre már feleszmélnünk és észrevennünk: nem mi vagyunk mindezért a felelősek, hanem az a hatalom, amelyik tudatosan próbálja elhitetni velünk, hogy mi is csak olyan ócska kis csalók és mutyizók vagyunk, mint ők, s ha ezt elhisszük, akkor nem merünk számonkérni rajtuk semmit, mert nincs hozzá önbizalmunk és hitünk.
Holott vegyük végre észre: a mindenkori politikai elit az, amelyik megszabja, hogy egy országban működnek-e a demokratikus és mindennapi normák és erkölcsök. Márpedig a jelenlegi politikai elit magatartása és viselt dolgai következtében azok az erkölcsi normák és magatartásmódok, amelyek a legfontosabb kötőszövetét adják a jól működő demokráciáknak, Magyarországon romokban hevernek, illetve lényegében felszámolódtak. Nem állítható, hogy 2002 előtt minden rendben lett volna a demokratikus normák betartása terén, ám ami azóta következett be Magyarországon, arra aligha van példa már Közép-Európában sem. Megszűnt az az alapvető követelmény, hogy a politikusok felelősséget kell hogy vállaljanak hibáikért és bűneikért, korrupciós ügyeikért, mutyizásaikért, amelyeket szóban vagy cselekedetben követtek el; megszűnt a felelősségvállalás intézménye, amely pedig a demokráciák nélkülözhetetlen eleme. S ami a legdöbbenetesebb, hazánkban immáron létjogosultságot nyert egy olyan szemlélet is, hogy a politikusoknak is joguk van önös érdekeiket követni, s ha nyilvánvaló viselt dolgaikra, korrupcióikra fény derül, és kibújnak a felelősség alól, azt is lassacskán természetesnek, „érthetőnek” tekintjük a közvéleményben.
Jómagam tizenkét évvel ezelőtt írtam le először, hogy ez egy következmények nélküli ország. Nos ma úgy látom, hogy tizenkét évvel az első ilyen tárgyú cikkem óta a helyzet sokat romlott Magyarországon. Elképesztő, hogy ma már milyen könnyen siklunk el a Magyar Nemzetben, Magyar Hírlapban vagy Heti Válaszban naponta-hetente feltárt, kormányon lévő politikusok, gazdasági vezetők korrupciós ügyei felett. Egy nemrég készült akadémiai felmérésben szinte minden nyilatkozó nagyvállalati vezető szerint korrupció nélkül nem lehet megrendeléshez jutni Magyarországon, a korrupció tehát immáron rendszerré vált. Egy másik meginterjúvolt vezető pedig azt mondta, hogy becslése szerint a GDP 50 százaléka vándorol magánzsebekbe hazánkban. Mit is jelent ez? Azt, hogy az ország éves teljesítményének a felét elrabolják. Mit várunk akkor? Csodálkozunk-e ezek után, ha azt olvassuk, hogy a Máv-Cargó vezetői működőképes, állami tulajdonban lévő vagonokat adtak el fémhulladékként, csodálkozunk-e, ha ezek az emberek talán már Magyarországot is hulladéknak tartják?!
S ami a legriasztóbb: oda jutottunk, hogy ha néha egy-egy határozat születik állami törvénytelenségekkel, szabályszegésekkel kapcsolatban, akkor sem történik semmi. Gondoljunk csak bele: szegény ÁSZ és szegény Kovács Árpád hányszor hozott mostanában elmarasztaló ítéleteket kormányzati szervekkel, hivatalokkal, minisztériumokkal, költségvetéssel kapcsolatban: a kormányzat meg sem hallja, hogy felszólították a törvénytelenségek megszüntetésére. Mit jelent ez? Azt, hogy rosszabbak lettünk, mint Olaszország: ott még egy ügyvédek által indított Tiszta Kezek Mozgalma a kilencvenes évek elején rendet tudott vágni, a bírósági ítéleteknek foganatja volt. Ezzel szemben Európa középen mi létrehoztunk egy újabb szomorú hungaricumot: hivatalos szervek elítélő döntései, határozatai sem számítanak már semmit.
Foglaljuk össze tehát: Magyarország életveszélyes állapotba került, hazánkban egyszerre van politikai, gazdasági és erkölcsi válságban, s ezek a válságok egymást felerősítik. Meg kell mentenünk ezt az országot, mert ez az egyetlen ország, ami a miénk és nem akarjuk senkinek átadni, eladni, mert számunkra ez az egyetlen igazi kincs.
De a megoldás nem lehet más, mint hogy nem bízzuk ezt a feladatot a vakszerencsére, a politikai elitek kegyes, atyáskodó jóindulatára, ezt a feladatot csak mi végezhetjük el. Vegyük birtokba ezt az országot, tegyük valóban országból hazává! Mi nem nézői, megfigyelői vagyunk egy politikai színdarabnak, ahol a politikai szereplők kiabálnak és ágálnak, miközben a valódi döntések a kulisszák mögött, mutyizás, alkuk és kamarillapolitika keretei között dőlnek el. Nekünk nem az a feladatunk, hogy kényszeredetten tapsoljunk a jelenetek és felvonások végén. Mi még csak nem is részesei vagyunk a folyamatoknak, hanem mi magunk vagyunk Magyarország. Amit mi teszünk, reagálunk, cselekszünk, azt cselekszi Magyarország. Nem nekünk kell nézni csodálva vagy utálva a politikusokat, hanem a politikusoknak kell minket nézni, csodálni, esetleg utálni. Ez, másképpen szólva nem mást jelent, mint hogy legyünk végre állampolgárok, s ne lakosság, legyünk végre honpolgárok, s ne népesség, s legyünk végre polgárok, s ne fogyasztók. Azaz, keltsük végre életre a civil társadalmat, s csináljunk minőségi demokráciát. Nem a politikai elit, nem egy kormányzat, hanem mi vagyunk a garanciái annak, hogy a demokrácia ne a kamarilla-politika és a korrupció fedőneve legyen, hanem valódi, emberközeli demokrácia, amely rólunk szól.
Magyarországnak ebben a vészhelyzetben nem mutyi-megoldásokra, hanem katarzisra van szüksége. Éppen ezért bátran és szabadon írjuk alá a nevünket az ívekre, hogy elérhessük a válságból kivezető út első alapfeltételét, az előrehozott választásokat.
S még valamit. Örömmel értesülhettünk arról, hogy vélhetően két vagy három ellenzéki párt is kezdeményezni fogja, hogy a magyar országgyűlés szavazzon a parlament önfeloszlatásáról. Még nem tudjuk pontosan, mikor lesz ez a szavazás, de hogy megtörténik, ez immáron nagyon valószínűvé vált.
Éppen ezért, befejezésül szeretnék egy – nem bejelentéssel, felhívással, hanem - javaslattal, felvetéssel élni az itt jelenlévők, s az ország sorsáért felelősséget érző minden magyar állampolgár felé. Azon a napon, amikor az országgyűlésben sor kerül a szavazásra a parlament önfeloszlatásáról, legyünk ott minél többen, sok-sok ezren, tízezren vagy százezren a Kossuth téren, békésen gyűljünk egybe, s tegyük egyértelművé a döntéshozók számára a magyar társadalom szándékát és akaratát.
S ha ők bent a Parlamentben demokraták, akkor úgy tesznek, ahogy elvárható egy tisztességes és demokrata politikustól.
Barátaim és honfitársaim, mentsük meg Magyarországot!
A nemzetért, a demokráciáért, a hazáért!
Fricz Tamás
A számtalan módszer közül most csak egyet emelnénk ki, melyre egy kedves olvasónk hívta fel a figyelmünket. Habár apróságnak tűnik, de valójában nem az. A ballib média mindent megtesz, hogy eltitkolja az emberek elől az igazságot, maszatoljon cigánybűnözés témájában, elfogadtassa a buzeranciát, vagy épp lejárassa a magunkfajtát.
Hét évtizeddel aláírása után a csehek is megtekinthetik az 1938 szeptemberében aláírt Müncheni Egyezmény eredeti példányait. Az I. Csehszlovák Köztársaság sorsát megpecsételő, korabeli négy európai nagyhatalom által létrehozott egyezményt - Adolf Hitler német, Édouard Daladier francia, Neville Chamberlain angol és Benito Mussolini olasz vezetők írták alá. A
