Jobb oldal

A Farizeus vigyorog
2008-10-24 06:54:37

Gyurcsány Ferenc tegnap reggel azt mondta, hogy Magyarország ünnepelni akar. Ünnepelt is Magyarország, szépen, ahogy illik; minden kis megmozdulást előre bejelentett, ünnepelt karhatalmi légiók, kordonok és rendőrsorfalak között, kibiztosított pisztollyal a halántékán. Lehetett kicsit tiltakozni is a kormány ellen, kemény, feszült arcú, ujjukkal fegyverüket piszkáló rendőrök előtt. Aztán lement a nap, s mindössze pár embert állítottak elő, így aztán könnygázfelhők és kardlapozás nélkül, kvázi szabadon emlékezhettünk a – mire is? – persze, a szabadságharcra.

Nézem a tévében Hankiss Elemért; az interjúból kiderül, hogy körülbelül háromszor akkora presztízse van egyéb történelmi évfordulóinknak, mint ötvenhatnak. Ötvenhatot nem értik igazán az emberek, Hankiss szerint nem érett még meg ez az ünnep. Igaza van: nem érett meg. S így, kordonok, rendőrsorfalak közt nem is fog.

A helyzet az, hogy a rendszerben, amely 1956-ban vérbe taposta a szabadságot, s később figyeltette és elzavarta azokat, akik kiosontak egy szál virággal a 301-es parcellához, nos, kedves gyerekek, e pártállami diktatúrában Gyurcsány Ferenc stréber jelentésíró volt, menő funkcionárius, a hóhérok barátja és üzletfele. E minőségében mindent megtett, hogy a rendszerváltás, amelytől hibásan a szabadságunkat eredeztetjük, ne következzen be. Amikor mégis bekövetkezett, igyekezett ebből, eszközökben nem válogatva, a lehető legnagyobb mértékben meggazdagodni; csak úgy úszta meg a felelősségre vonást, hogy volt olyan ügye, ami elévült. Ma ez az ember nemcsak hatalmas és gyanúsan szerzett vagyont, hanem – hazugságok, csalások és trükkök százai révén – jelentős közhatalmat is birtokol. S két éve, a szabadságharc kitörésének ötvenedik évfordulóján, ez az ember karhatalmat – bőszült vadállatokat – küldött azokra, akik a szabadságharc emlékéhez méltón akartak ünnepelni. Gyurcsány bemocskol mindent, amihez hozzáér; nemcsak ünnepeinket, a hétköznapjainkat is. Ötvenhat áldozatait a főhajtásával, a monori baleset áldozatait a műkönnyeivel. Míg tehát benne kell tisztelnünk Magyarország miniszterelnökét, nemcsak ünnepeinknek, de nekünk sem lesz becsületünk. Amíg kijárhat a 301-es parcellához, s nem tessékeli el őt senki onnét, addig kár is a szabadságharc presztízséről beszélni.

Ilyen nagy dolog a szabadság? – Márai Sándor 1956-os versében, a Mennyből az angyalban kérdezi ezt. A szabadság. Hankiss szerint a mai magyar fiatalok már nem is tudják igazán, hogy mi a szabadság. Azt hiszik, az a szabadság, ha minél több autómárka és popsláger közül választhatnak. A szociológus ugyanakkor meg akar nyugtatni afelől, hogy nincs hazánkban „demokratúra”, ami a diktatúra és a demokrácia keveréke lenne. Hát nem tudom. Igaz, még megjelenhet ez a cikk. De a telefonjainkat már lehallgatják. Az országban mindenki fél, és a népnek tavalyelőtt gumibotokkal, célzott lövésekkel és könnygázzal magyarázták el, hogy jobb lesz, ha kussol. Mintha hurok volna rajta, úgy összeszorul a torkom, amikor Márait olvasom: „Mert más lóg a fán, nem cukorkák / Népek Krisztusa, Magyarország. /És elmegy sok ember előtte: /A Katona, ki szíven döfte, /A Farizeus, ki eladta, /Aki háromszor megtagadta.”

Fura ősz van, október vége, jönnek-mennek a jeles napok. Fáradtan ünnepelgetjük a kordonok közé szorított, vacak kis szabadságunkat. A Farizeus pedig vigyorog. Nem látjátok? Vigyorog!

mno.hu