Néző László: Ferikére ránézett a kokas!
Mi van, kisfiam, rád nézett a kokas? – csúfolódott nagyanyám gyermekkoromban, ha olyasvalamiért pityeredtem el, ami számára egészen nevetséges dolognak tűnt. A mondás értelme, ha egyáltalán magyarázni kell, nyilván az volt, hogy ezekben a pillanatokban afféle gyenge szívű gyereknek tűnhettem, aki még a „kokas" nézésétől is megijedt volna.
Nagyanyám természetesen már nem érthette meg a kisgyereket, akinek a lelkében ki tudja, miféle sötétségeket szakíthattak fel a felnőttek számára banálisnak tűnő dolgok is. Éppen így nem érthetjük teljesen mi sem, felnőtt magyarok, mi történt hétfőn Gyurcsány Ferikével, amikor a kétségtelenül tragikus vonatbaleset miatti miniszteri és MÁV-vezéri lemondást bejelentette. Ferikénél eltörött a mécses, s oly szívszaggatóan dadogta bele a kamerákba a lemondások elfogadását, hogy attól tartottam, tömegesen vetik magukat a Dunába a népek, úgy mondta ez a Feri.
Lehet, tényleg ránézett valami parlamenti kiskakas, s higgyük el, zilált lelkű kis kölykök számára megrendítően szigorú tud lenni egy ilyen nézés. De az is elképzelhető, hogy ez a nyakigláb rosszcsont önmagát siratta. A rossz hírek hallatán belegondolt egész elrontott életébe, „mi a csudát keresek én itt?" – nézett körül abban a nagy házban. „Amit lehetett, elrontottam, kétségbeesésbe taszítottam ezt a drága népet, amelyet mind közönségesen még kurvaországnak is neveztem. Miért nem maradtam meg technikatanárnak, vagy még inkább: miért nem lettem pap, Isten szolgája, mikor annyit, de annyit bérmálkoztam…" Ezek járhattak talán a fejében. Siratni való sors, kétségtelen.
Persze, a mi pityergőnk egészen más dolgokon elmélkedhetett igazából. Hisz tudjuk, nem langaléta gyermek ő már, hanem szocialista politikus. Hány szavazatot hozhat egy könnycsepp, mennyi százalékot ér egy elcsukló hang – számítgathatták a bejelentés előtt azok, akiknek ez a számítgatás a feladatuk, s Feri belevágott, s úgy érezhette, élete nagy szerepét játszhatja el.
Úgy tűnik azonban, elszámították magukat a nagy számítók. A szerep megbukott, nemigen olvastam, hallottam, hogy bárki véresre tapsolta volna a tenyerét miatta. Mert úgy vagyunk mi ezzel, hogy nekünk egy kormányfő ne sírjon a kamerák előtt. Bújjon el a parlamenti dolgozószobájában, vagy otthon, Klárika ölében, ha könnyeivel küszködik, de miniszterelnökként az a dolga, hogy úgy irányítsa az ország ügyeit, hogy a lehető legkevesebb katasztrófa következzék be, s különösképpen ő és kormánya a lehető legkisebb károkat okozza. Azt felmérte-e például a nagy sírás-rívás közepette, hogy az általa erőszakolt egészségügyi „reform" mennyi emberéletet követelt az elmúlt két évben? A vonatbalesetnél egészen biztosan többet. Akkor bezzeg nem sírt. Sőt, hogy némi idevágó képzavarral éljek: a „reform" személyvonatát még nagyobb sebességgel tolta volna Magyarország (vak)vágányon várakozó IC-jébe, ha hagyják, hagyjuk. Mit számítottak akkor – és azóta is – az áldozatok? Egyetlen könnycsepp sem hullott értük a kamerák előtt, s gondolom, odahaza sem.
S végül: egyetlen halál is többet érdemel, mint amit kaptunk ettől a ripacsnak is rossz valakitől, aki névleg ugyan a Magyar Köztársaság miniszterelnöke, de oly sokszor bebizonyította már bűnös alkalmatlanságát, hogy nagyon sokan vagyunk, akik nem képesek így nézni rá.
„Síró, pityogó, óvodába nem való" – kántálják a gyerekek annak, aki szerintük „érdemtelen" még az óvodáslétre is. Mit gondolnak vajon most a gyerekeink Gyurcsány Ferencről? Hová való?
Néző László
MNO
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése