Jobb oldal

Fábry Sándor: "visszaállítani a szavak eredeti jelentését: a tisztességet tisztességnek, a gazságot gazságnak nevezni"
2009.01.08. 23:00

Megkerülhetetlen alakja a médiának és a közéletnek. Vannak, akik a neve hallatán tikkelni kezdenek, mások szemében viszont ő az egyetlen, aki kimondja, hogy a király meztelen. Túl a kereskedelmi televízióban eltöltött tizedik évén és a kétszázadik Showderen, Fábry Sándor elnyűhetetlennek látszik, és továbbra is fütyül arra, mikor mi illik.

- Tíz év ebben a műfajban őrült sok idő. Meddig lehet ezt még folytatni?

– Ameddig néznek. És egyelőre néznek. Sem fáradtnak, sem kiégettnek, sem untnak nem érzem magam. A kétszázadik adás után magam is megkérdeztem az RTL Klub vezetőségét, szerintük meddig mehet ez így. Azt válaszolták, még kétszázra mindenképpen gondolnak. Bevezetett, jól eladható termék vagyok. Ha egy műsor elkezd zuhanni, akkor a zuhanást már nem lehet megállítani. Ügyelek tehát arra, hogy mindig legyenek olyan újabb apró elemek, finom változtatások, amelyek frissen tartják az Esti Showdert.

– Az eltelt tíz évben változott-e a közönsége? Más lett-e a termék, amelyet kínálnia kell?

– Soha nem gondolkodtam azon, mit tudok eladni. Nekem nem kereskedőként, hanem hőmérőként kell működnöm. Ha elkezdenék megfelelni, vélt igények és szempontok szerint dolgozni, menthetetlenül fejre állnék. Van belső mércém, vannak barátaim, munkatársaim, akik segítenek abban, hogy a helyes úton maradjak. Ugyanakkor már Shakespeare Vilmos is tudta, hogy a közönség egy része nem érti a költészetét, ezért kalanddal és bunyóval kiszolgálta a földszintet is. A Bovarynét is lehet szirupos lektűrként olvasni. A kereskedelmi média, szerintem, lenézi az embereket, ostoba fogyasztógépként tekint rájuk, pedig lehet őket a valós érték felé terelni. Én azért dolgozom, hogy átadjak nekik egy értékrendet, amelyet örököltem, kaptam, hogy felszabadítsam bennük az egészséges kételkedés szellemét.

– Csakhogy nem a baj elfogadása felé visz-e, ha az ember viccet csinál belőle? Merthogy nagy baj van, az nem kérdés.

– Már az is az ország kétségbeesett helyzetét bizonyítja, hogy engem komolyan vesznek. A diktatúra a maga fondorlatos módján a tehetségeket magához édesgette, velük legitimizálta magát. Ma ez sokkal bonyolultabb. Én már a rendszerváltás gyermeke vagyok, nem tudtam volna elképzelni, hogy a diktatúrában közszereplést vállaljak. A kilencvenes évek elején bizakodóbbak voltunk. Azóta a helyzet nagyon sokat romlott, és a szótudó felelőssége kimondani a dolgokat. Utódaim nem vethetik a szememre, hogy nem szóltam. A humornak minden időben, a rosszban is, megvan a helye. Sőt! Gondoljon a régi kupléra: „Gyerünk, gyerünk egy lyukkal beljebb a nadrágszíjon!” A nyomort, a megalázottságot nem könnyebb rossz hangulatban elviselni. Erőt ad, ha megpróbálunk nevetni rajta. Bulgakov, Karinthy, Rejtő vagy akár Moličre sorsa is bizonyíték arra, hogy a folyamatos létharc és a hatalommal való iszapbirkózás közepette is meg kell őrizni magunkban az irónia, a nevetés csodálatos képességét. Hitlerről Chaplin többet mondott el, mint akárhány történelmi munka. Ez nem összekacsintós humor, amelyik legitimizálja a diktatúrát. „Az oroszok már a spájzban vannak” ellenben minden szellemessége ellenére az volt: segített elfogadtatni az országgal az orosz megszállást. Nem végzem jól a dolgom, ha rólam bárki azt gondolhatja, hogy akár a jelenlegi, akár bármilyen immorális helyzet elfogadására csábítok. Az abszolút politikamentes műsor persze kényelmesebb volna, csak bajom származott abból, hogy belesodródtam a közéletbe. Az úgynevezett politikai kabarétól pedig érdekes módon mindig viszolyogtam. De ha egy hadügyminiszter tök részegen mond beszédet, azt egy humoristának kutya kötelessége megmutatni. Ideológiai megfontolásból soha nem fabrikáltam poént, ugyanakkor kétségtelen, ez a kormányzat bőségesen ellát gyúanyaggal, annyira, hogy olykor bizony a képünkre fagy a mosoly.

– Az önről alkotott elítélő vélemények zöme nem is a műsora, hanem a közéleti megnyilvánulásai miatt születik.

– Amint a felmagasztalók is. Nyilván jobb volna, ha a megítélésem tisztán szakmai szemponton nyugodna. De hát ilyen nemigen van. Kétségtelen például, hogy nagyon unom már azt a kettős beszédet, amelynek hagyományai minálunk régebbiek, mint gondolnánk. Bibó István mutat rá Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című tanulmányában a kiegyezés alapvetően hazug voltára. „Ötven esztendőn keresztül a Lajtán innen és a Lajtán túl minden közjogásznak az lett a feladata, hogy a jog összes eszközeivel a maga országa javára értelmezzen egy olyan közös alapokmányt, amelyről minden értelmezés előtt azt kellett volna megállapítani, hogy alapvetően hazug és ellentmondó.” 1867 után olyan törvényeket alkottak tehát, amelyek biztosították a császárt arról, ő az uralkodó, a magyarokat pedig arról, hogy kivívták a függetlenségüket. Ez a fajta kettős beszéd a Kádár-rendszernek lételemévé, lényegévé vált. És ebben a kint is vagyok, bent is vagyok csiki-csukiban lassacskán elvásott a szavak jelentése, nyúlóssá, definiálatlanná váltak az olyan alapvető fogalmak, mint a tisztesség, a becsület, a hit. E szavak pontos jelentése a forradalom alatt még maradéktalanul megvolt: tudni lehetett, ki a gazember és ki nem, kié az ország és kié nem. A fiatalság kész volt a hazáért – a században utoljára – meghozni a legnagyobb áldozatot, meghalni érte. 1956 után joggal gondolhatták az emberek, többet nem tehetnek, mint amit ők tettek, ki kell egyezni a rendszerrel. Már megint! Szépecskén mindenki megkötötte a maga paktumát az ördöggel. És ezért a legtöbbjüket kárhoztatni sem lehet. Nem tartható egy nemzet forradalmi állapotban az idők végezetéig. Az élet parancsa, a boldogulás már a forradalom csodálatos napjaiban is felülírta a történelmet: az anyák többsége nemhogy nem küldte a barikádra a fiait, de a spájzba zárta őket. A Kádárékkal kötött kontraktus a következőképpen nézett ki: ha kussolsz, nem feszegeted ’56-ot, nem akarsz többpártrendszert, és elfogadod, hogy az oroszok megszállva tartanak bennünket (kérésünkre! ideiglenesen! lám, az a fránya nyelv!), egyénenként egész jól ellébecolhatsz. Rákosival ellentétben Kádár már nem akart befeküdni az ágyadba. A négy fal között csendben hallgathattad az Ezüst Kossuthot, azaz a Szabad Európát, és senki nem kérdezte, mikor kit és hogyan vonsz az ágyadba. De facto nem jött már a fekete autó, azonban de jure jöhetett volna. Ha kussoltál, tiéd lehetett a kis darab kenyér biztonsága, létrehozhattad a panelkomfort–Erdért-faház–Zsiguli álomháromszögét, és olykor nyugatra is utazhattál. Kaparj, kurta, neked is jut! Ez van, ezt kell szeretni! Sokaknak ismerős szlogenek. Kétségkívül jobban és szabadabban éltünk, mint a keleti blokk országai. Mi voltunk a legvidámabb barakk! Ezt tudjuk, sokan elmondták már. Amit kevesebben, hogy mi ezért a „jobblétért” iszonyú árat fizettünk: erkölcsi iránytűnk elkezdett körbe-körbepörögni, senki nem tudta már, hol lakik az Úristen. Tartásunk szétzuhant, szavaink jelentésüket vesztették. A tisztességes és elveihez hű ember élhetetlen balek lett. A paraszt szitokszóvá vált. Százezrek léptek be a pártba – Hamvas Béla szép szavaival: „családomra való tekintettel”. Bibó szerint olyan volt mindez, mint egy csupor méz. Élni lehetett benne, csak mozogni nem. Ültünk a langyos vízben, mint Méhes László azonos című emblematikus festményén látható. És csak 1989 után jöttünk rá, hogy ebben a dágványban ücsörögve bedagadtak az ízületeink, leharcolódott az immunrendszerünk, és immáron képtelen vagyunk arra – szemben más kelet-európai országokkal –, hogy világos vonalat húzzunk diktatúra és demokrácia között. Engem önmagában egyik politikai formáció sem érdekel, de azt nehezen fogadtam el, hogy képtelenek voltunk és vagyunk a diktatúrát elválasztani a demokráciától. Most ennek isszuk a levét. Nálunk sokszorosan rosszabbul élő országok érdekes módon épebb immunrendszerrel élték meg a rendszerváltást, mint mi. Nagyon nagy árat fizettünk a gulyáskommunizmusért.

– Próbálta bármelyik párt is elcsábítani? A népszerű ember jó propagandahordozó.

– A politika világába a Terror Háza kapcsán sodródtam. De azt nemcsak az RTL Klub, hanem a jobboldal is érzi, mire vagyok kapható. Anyacsatornám vezetőinek eszükbe sem jutott, hogy elvigyenek az argentin dzsungelbe, de mindent megtettek azért, hogy benne legyek a Csillag születik zsűrijében.
A jobboldal sem kér fel politikai szerepre, nem is vállalnék ilyet. Nem értem és nem is akarom megérteni a politika nyelvét. De muszájból, kétségbeesésből vállalni kell helyzeteket, ki kell mondani dolgokat. 2006. október 23. után azért ültem Morvai Krisztina mellé, mert elfogadhatatlan volt számomra, hogy többségükben békés ünneplőktől és nem önmagától félti a demokráciát a kormány. Kicsiben egyébként az ötven évvel ezelőtti események ismétlődtek meg. És mint akkor, most is sikeresen verték bele az emberek fejébe, hogy ne menjenek ki többet az utcára, kussoljanak csak szépen otthon. Vajon csendben kell-e maradni, amikor saját rendőrségünk jelentéséből kerül nyilvánosságra, hogy a rendőröket egy-másfél perccel a Fidesz-tüntetés vége után lovasrohamra vezényelték? Hogy azonosító szám nélküli rendőrök, akik a törvény szerint terroristának minősülnek, vernek ártatlan embereket az utcán? Amikor kiderül, hogy a miniszterelnök közvetlenül irányíthatja a rendőrséget? Éppoly abszurd, mint hogy Moszkvában néhány hete a második világháború veteránjait rángatták be a rabomobilba.

– Hogy mindezt legalább olyan hatásosan képviseljék a nagypolitika színpadán is, mint amilyen hatásosan ön képviseli a színpadon, talán néhány módszertani órát kellene adnia a politikusoknak.

– Bornemisza Péter örökbecsű mondása: „Ha ki szarral birkózik, akár ő bírja le a szart, akár a szar bírja le őt, így is, úgy is szaros lesz.” A ma regnáló politikai elit sikeresen rángatta magával az ellenzéket is. A fásultság, a közöny, a politikától való elfordulás is az ő malmukra hajtja a vizet. A bizonytalanok és ez a többség azt veszik le a nagypolitikai csatározásokból, hogy hazudnak ezek is, azok is. Ezt már elérték. Csakhogy amint a közember nem élhet a permanens közéleti izgalom állapotában, az ellenzéknek az elmúlt hat év alapján ez kutya kötelessége volna. Ez a hat esztendő ugyanis messze túllépte a demokrácia határait. Gyurcsány vagyonszerzése, Medgyessy D–209-es ügye, a Zuschlag-saga, a szavazatvásárlások, ingatlanpanamák, választási csalások (például rab madarak) és az októberi sajnálatos események Mali és Banglades színvonalára juttatták Magyarországot. A mi demokráciánkat elsősorban saját kormányától kell félteni. Attól, hogy rögtön kerültek bírók, volt infrastruktúra, amikor arról volt szó, hogy – nyilvánvalóan politikai nyomásra – az ötvenes éveket idéző bájjal, futószalagon osszák a harminc napokat a 2006. október 23-án az utcáról összeszedett javarészt ártatlan fiataloknak. Közben Kulcsár Attila szabadon grasszál, és nem érti, hol itt a probléma. Princz Gábor zeneszóval történő felmentése jogrendszerünket a harmadik világba lökte. Az iparszerű tolvajlás, valamint a legfelsőbb körök köztörvényes bűnözői polgárjogot nyertek. Ha arra gondolok, hogy mindennek az ellenzék hat év alatt alig tudott gátat vetni, elégtelenen kívül más osztályzatot az ő indexébe sem tudok bejegyezni. Az ellenzéket mint adófizető azért tartom, hogy kötelezően és hivatásszerűen forradalmi állapotban leleddzen. De nem leledzik. Mintha beletörődött volna. Mintha feladta volna. 2006-ban senki sem gondolta – az egykorvolt kormánypárt ortodox magjától eltekintve –, hogy így jutunk el 2010-ig. Pedig így jutunk el. A disznóságokért természetesen alapvetően a kormányoldalt terheli a felelősség, de az ellenzék se csodálkozzék, hogy lassúdad, lustinkó teljesítményével ennen választói is elégedetlenek. A kormány szinte bármit megtehet, nem kell furtonfurt a tarkóján éreznie az ellenzék jeges leheletét. Engem az ellenzék mint olyan politikai erő érdekel, amelyik kész lenne végre pontot tenni a diktatúra végére. Amikor 1998 és 2002 között kormányon volt, hozzá kellett volna nyúlnia a titkosszolgálati aktákhoz. Mostanra úgy fest, hogy a régi szolgálatok működnek tovább, a tv-székház ostroma és felgyújtása erősen provokatív, szervezett cselekménynek tűnik. Ha nem történt volna meg, ma Tarlós Istvánnak hívnák Budapest főpolgármesterét. Ez a kormány mindent megtett a maga politikai megbuktatásáért, tálcán kínálta a legkülönbözőbb skandalumok impozáns sorát. És ezzel az ellenzék rendre nem tudott mit kezdeni; amelyről el kell mondani: mai népszerűségét nem kizárólag „saját jogán”, hanem protestszavazatokkal szerezte. Amúgy, amikor az ország többsége azt érzi, hogy nagy bajok vannak a demokrácia körül, akkor miért ne képviselhetném én is ezt a többséget? Ma az emberek nem politikai béklyóban élnek, hanem az eladósodás, az egzisztenciaféltés, a kiszolgáltatottság bilincsében. Ha hiteles vezetők meg tudják szólítani ezt a népet, sok mindent megtehetnek vele, érte. De elsőbben meg kellene próbálni visszaállítani a szavak eredeti jelentését: a tisztességet tisztességnek, a gazságot gazságnak nevezni.

– Megint markáns véleményt fogalmaz meg, lehet, hogy új ellenségeket szerez ezzel. Mit szólnak ehhez a közéleti vehemenciához a régi és az új kollégák?

– A kollégák közül mindenkivel jóban voltam, aki elfordult tőlem, magától tette. Egyébként soha nem jártunk össze, ahogy nem szokásom összejárni ismert emberekkel sem. Ami pedig a fiatalokat illeti, Bödőcs Tibor azt nyilatkozta: mindannyian Fábry szöszmöszmackójából bújtunk ki. Én ezzel ki vagyok fizetve.

– A médiában megszerzett ismertségét ki-ki másra használja. Van, aki hitelt vagy mosóport reklámoz, Fábry Sándor a tisztánlátás és kételkedés szellemét. Nem volna egyszerűbb és kifizetődőbb a mosópor mellé állni?

– Kállai Ferenc mondta: könnyű impotensen hűségesnek lenni. Mivel komoly reklámajánlatot nem kaptam, nem volt módom ezt a kérdést mérlegelni. Akkor bizonyára meggondolnám, mit és hogyan tennék. A reklám konzumidiotizmusra nevel, rábeszél olyan dolgok megvásárlására, amelyek létezéséről eladdig fogalmunk sem volt. Ugyanakkor tudomásul kell vennem, hogy magam is egy reklámfolyamat része vagyok, a műsorom reklámfolyamokat szakít meg. De ha meghívom a show-ba Rózsás Jánost, Michnay Gyulát, Habsburg Ottót, vagy felolvasok egy Esterházy- vagy Fehér Béla-műből, akkor azt sokan látják, hallják. A kereskedelmi erőtérben tehát nem kell kompromisszumokat kötnöm, igaz, nem is kérik tőlem.

(Megjelent a Magyar Nemzet december 27-i számában)