Jobb oldal

katt a képre!

Bayer Zsolt: Az emberek félnek



Interjút készített Bayer Zsolttal, lapunk főmunkatársával a bukaresti Cotidianul című napilap. Az újságíróval Marius Cosmeanu beszélgetett a magyarországi társadalmi feszültségekről, Romániába való belépésének a megtiltásáról, valamint arról, miként köszöni meg, hogy Gyurcsány Ferenc kormányfő "kitüntette a figyelmével".

– Kezdjük az inkriminált cikkel. Mi vette rá, hogy ekkora vehemenciával írjon? Mindig így tesz?
– Engem Magyarországon szenvedélyes, impulzív újságírónak ismernek, aki a nevén nevezi a dolgokat. Akkor írok így, amikor valami nagyon felháborít. Ami pedig Veszprémben történt, az kimondhatatlan mértékben feldühített, mint bármely normális embert. Ráadásul Veszprém csak egyike az ehhez hasonló magyarországi történeteknek.

– Azaz ez egy felvonása volt egy hosszabb ideje tartó jelenségnek?
– Igen. Az ember pedig magatehetetlen.

– Említene néhány történetet?
– Nemrég erőszakoltak és gyilkoltak meg egy tizennégy éves kislányt.

– Mikor történt ez?
– Karácsony előtt, valamikor december közepén. A helyi rendőrség azt mondta, nem ajánlanak fel nyomravezetői díjat, mert annyi nyom hátramaradt, hogy rendkívüli gyorsasággal kapják majd el a tetteseket. Eltelt három hónap, és még nem találtak senkit.

– Gyanúsítottak vannak?
– Még gyanúsítottak sincsenek. Azóta a helybeliek arról panaszkodnak, hogy ők sejtik, kik az elkövetők, de ez nem érdekel senkit. Hozzátenném, hogy Magyarország kistelepülésein szinte naponta követnek el kisebb-nagyobb bűncselekményeket.

– Statisztikái is vannak?
– Léteznek statisztikák is, de a lényeg az, hogy a veszprémi gyilkosságig a rendőrség a kormány nyomására végig tagadta ezt a jelenséget, azt, hogy ezeket a bűncselekményeket cigányok követik el.

– Arra gondol, hogy a romák felülreprezentáltak a bűnözők között. De, gondolom, magyarok is akadnak közöttük néha…
– Persze, hogy igen, de van egy meglepő példám. Egy hete a miskolci rendőrség sajtótájékoztatót tartott, ahol közölték, hogy az ottani utcai rablásokat kivétel nélkül cigányok követik el. Óriási botrány lett belőle.

– Hány esetről beszéltek?
– Úgy húsz körül. Nem is az a gond, hogy statisztikailag a bűnözés a cigányok vagy a magyarok körében nagyobb. Inkább úgy tevődik fel a kérdés, hogy léteznek kimondottan a cigányoknak tulajdonítható bűncselekmények, mint a rablás, a verekedés vagy kisebb-nagyobb tolvajlások. Ez pedig napi szinten mérgezi az együttélést a magyarokkal. Mindezek ellenére s ahhoz képest, ahogyan a magyarok ezeket a dolgokat megélik, a kormány és a rendőrség kitartóan állítja, hogy e bűncselekmények nem köthetők a cigányokhoz. Valószínűleg ezért is váltanak ki több idegességet az emberekben. Mert a szemmel látható valóságot a hatalom letagadja. Most azonban kiborult a bili. S tudja, mi a borzasztó? Hogy ha valaki elolvassa a Veszprémben történtekkel kapcsolatos fórumbejegyzéseket az interneten, azt tapasztalja majd, hogy a legnépszerűbb gondolat a következő: ha ugyanazok a cigányok megöltek volna egy átlagos magyart, mondjuk, Kovács Jánost, semmi nem történt volna. Senki sem csinált volna ügyet belőle, sőt, amellett, hogy az elkövetők szabadlábon lennének, még azt is elmagyarázták volna nekünk, hogy szó sincs cigány bűnözőkről. De így, hogy megöltek egy román kézilabdást, aki ráadásul a veszprémiek kedvence volt, s csaknem kivégeztek egy szerbet és egy horvátot is, nem tudták az ügyet a szőnyeg alá söpörni. Ezért borult ki a bili, s lett az ügyből botrány.

– Tényleg olyan légkör uralkodik a kistelepüléseken, hogy az emberek félnek beülni a kocsmába, vagy alig járnak már ki esténként, mert félnek a maffiától?
– A magyarországi légkör sajnos mindenhol nyomott. Igen, az emberek félnek.

– Akárhogy tekintek az írására, mégis sugárzik belőle egyfajta, a cigányokkal szembeni ellenérzés. Tulajdonképpen mi a baja a romákkal? Cikkében különbséget tesz rossz és becsületes cigány között, miközben ön is tudja, hogy társadalmi szinten, amikor a kedélyek felizzanak, ez már nem számít, az óvatosság megszűnik.
– Éppen ezt a tragédiát kellene tudnunk elkerülni. Ezt pedig csak őszintén és ezekről a problémákról nyíltan beszélve tehetjük meg. Magyarországon engem és a hozzám hasonló nyílt embereket azzal vádolják, hogy veszélyeztetjük az országot. Én viszont meg vagyok győződve róla, hogy a hallgatás vezet konfliktusokhoz. Egyre több jelzést észlelek, hogy most ebbe az irányba tartunk. Arisztotelész szerint az ember társas lény, társas közegben képes megvalósítani önmagát. Aki azonban képtelen az együttlétre, az a váron, a városon kívül él, mint az állatok vagy az istenek. Érdekes megközelítés. A helyzet az, hogy mindazok, akik képtelenek társadalmi életet élni, kívül állnak a társadalmon. A magyarországi cigányok jelentős részének nincsen társadalmi életvitele, de nem is akarnak társadalomban élni. Számokat nem tudok, de jelentős szegmensről van szó.

– A magyaroknak nincsen semmilyen felelősségük ezt illetően?
– Valószínűleg van. Ez negyven-ötven éves folyamat következménye.

– Gondolja, hogy a magyar társadalom a következő években szét fog robbanni?
– Most úgy érzem, igen, de attól is függ, hogy milyen kezekbe kerül az ország a választások vagy Gyurcsány leváltása után, mert nincs kétségem afelől, hogy ennek a kabinetnek mennie kell. Az a fontos, hogy legyen erőnk nyíltan beszélni a nekünk fájó dolgokról, hogy aztán egyesült erővel lássunk hozzá az újjáépítéshez.

– 1989-ben a kelet-európai volt kommunista országok mintha lesajnálták volna a románokat, akik képesek voltak egymást leöldösni ahhoz, hogy Ceausescut elzavarják. Jogos magatartás, főleg ha a prágai, a budapesti vagy a berlini átmenethez viszonyítjuk a történteket. Ma azonban az a benyomásom, hogy önök visszafelé tartanak az időben…
– Pontosan itt van a kutya elásva! Erről van szó. Ez az egyik leglényegesebb szempont. Húsz évvel ezelőtt a csehekkel és a lengyelekkel együtt azért döngettük a mellünket, hogy milyen kitűnő országokban élünk a békés és vérmentes átmenet, illetve a mérhetetlen európaiságunk miatt… Mondtuk ezt valóban egyfajta lesajnálással a románokat illetően, akik helyenként lemészárolták egymást. Tudja, mi a probléma? Eltelt húsz év, és be kell ismernünk, hogy katarzis nélkül semmi sem létezik. Semmi. A problémáink takargatása, a hallgatásunk, a hazugságaink, a katarzis elmaradása, a megtisztulás élményének a hiánya indiszponált, ideges, elégedetlen, kilátástalan, önbecsülésétől megfosztott és szomorú néppé tett bennünket. Én is úgy érzem, hogy valami történik. A visszafojtott érzelmek bármikor a felszínre törhetnek. Paradox helyzet, mert önök is tudják, hogy nem a legjobb irányba tartanak, és – kívülről, engedje meg, jobban látszik – ennek ellenére nem tértek le erről az útról.

– Cikkében kitér a nemzeti öntudat kérdésére is, azt mondja róla, hogy a románoknak megvan, a magyarokból pedig kiveszett. Mit akart ezzel tulajdonképpen mondani?
– Elsősorban azt, hogy a román politikusok ezerszer talpraesettebbek a magyaroknál.

– Ha látná, miként fogják kommentálni az olvasók ezt a kijelentést…
– Több mint kétszáz éve jobbak a diplomáciában, a nemzetközi kapcsolataik rendezésében stb. Valamivel többet tudok a románokról, mint egy átlagos magyar. Őszintén mondom, szeretem a román kultúrát. Ebből a szögből nézve, amit én észrevettem, az… Nagyon nehéz erről beszélni… Nehéz úgy fogalmazni, hogy ne értsenek félre. Tudja, mi ennek az egész problémának a magva? 1956-ban a nemzetem csodát tett. Ebből a szempontból pedig mindegy, mi történt utána. Az a fontos, hogy ami akkor történt, az csoda volt. Cserébe viszont Kádár János lelkileg megnyomorította a nemzetemet.

– Azért Ceausescu sem volt egy templomajtó…
– Igaza van, de a kettejük között különbségek lényegesek, és éppen ezért mondom, hogy nehéz erről beszélnem. Ceausecu alatt fagyoskodtak és majd éhen haltak. Megalázta önöket, és elkövette az összes szörnyűséget. De az ő diktatúrája százszor jobb volt, mint a Kádáré. Ez nem vitás. Ugyanakkor Ceausescu beleverte a románokba, hogy ők egy nemzet. Nekünk mit mondtak? Kaptok enni-inni, s télen nem fagytok meg, de jól véssétek az eszetekbe: befogjátok a pofátokat, nem gondoltok soha többé a forradalmatokra vagy arra, hogy egy nemzet vagytok. Ez történt a határon túli magyarok vonatkozásában is. Felfoghatatlan volt Erdélyről vagy a Vajdaságról beszélni… Mondok egy példát Közszájon forgott nálunk akkoriban egy vicc, amely arról szólt, hogy Romániában fél év múlva ötven százalékkal ugrik meg az életszínvonal. A poén az volt, hogy mindez télen hangzott el, amihez képest hat hónap múlva valóban bekövetkezett a nyár, hiába haltak továbbra is éhen a románok a melegben. E viccet hallgatva bármelyik kommunista magyar munkás úgy érezte, hogy rettentően fejlett országban él. De ha megkérdezted, mi a véleménye az erdélyi magyarokról, fájt a könyöke tőlük.

– Hát nem tanították őket az iskolában?
– Legyen észnél, hogy tanulhattak volna ilyesmit?! Kádár leboltolta a néppel: nem pofáztok, de esztek. Viszontlátásra! Nem tudom, Ceausescu hogyan üzletelt önökkel, de valószínűleg sosem akarta elfojtani a nemzeti együvé tartozást.

– Azt hiszem, ő egyebet akart elfojtani, sőt saját magában, nem bennünk. De menjünk tovább. Mit kellene tudnia egy román olvasónak önről?
– Történelem–magyar szakos tanár vagyok, a Fidesz egyik alapítója, író, újságíró. Megjelent néhány novelláskötetem, és évekig a Magyar Nemzetnél dolgoztam, tévéműsorokat is készítettem. Most a Magyar Hírlapnál dolgozom.

– Mióta?
– Körülbelül másfél éve, miután hat évig voltam a Magyar Nemzetnél. Hadd említem meg azt is, hogy én voltam az, akinek négy éve megtiltották a belépést Romániába.

– Mennyi időre?
– Hat hónapra.

– Mi lehetett az ok?
– Épp választási kampány volt. Markó Béla és Verestóy Attila intézett el. Azért mondom ezt, nehogy valaki azt gondolja, hogy miattam összeült a román kormány…

– Ez csak feltételezés?
– Csak így gondolom. Rosszul esett volna nekik, ha ott vagyok a kampány idején. Amikor kitiltottak, itthon a Külügyminisztérium, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, a Helsinki Bizottság sem tett semmit értem. Sőt azt mondták, megértik az intézkedést. A Román Újságíró-szövetség és az ottani Helsinki Bizottság azonban tiltakozott a kormánydöntés ellen. Ezt sosem fogom elfelejteni. Mint ahogy azt sem, hogy önöknél mindenki jobban felháborodott a mostani cikkemet ért támadások miatt, mint Budapesten, ahol az emberek hallgatnak, mint a disznó a kukoricásban. Azt hiszem, az én helyem a Román Újságíró-szövetségben van.

(Fordította: Kristály Lehel)