Jobb oldal

Bayer Zsolt: Csak mi ronthatjuk el
Értem én, amúgy értem. Mert ami itt történt a múlt héten, de különösen az elmúlt három és fél esztendőben, az páratlan. Ilyesminek nincs nyoma, sehol a világon. Hogy egy polgári demokráciában hatalmon maradhassanak azok, akik nyíltan s büszkén hazudoztak és hazudoznak, nos, ez a tény éppen a polgári demokráciák maradék ethoszát abálja szét valami mocskos, bűzös üstben. Hogy egy teljesen gátlástalan politikai kalandor saját hatalomvágyának és torzult, beteg egójának rendelje alá a köztársaság teljes intézményrendszerét – ezt eddig csak Idi Amin diktatúrájáról feltételeztük.

S az alárendeltség, a kifosztottság, a megalázottság valóságán ott a demokrácia máza…

"Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol."

Így, éppen így nézünk megint az est alól… S ahol fölfeslik a törvény szövedéke, ott nincsen más, csak a sötét kilátástalanság. Abba a sötét kilátástalanságba nézni nem is lehet. Csak bambulni vagy beleüvölteni.
Ezért a sok üvöltés. S nem a Ginsbergé, nem olyan boldog boldogtalan, hanem igazi, vad, nyers – és érthető.
Ezért értem.

Talán ezért lennék én is velük, ha most tizen-, huszonéves lennék.

De a kérdés ettől lesz éles, bántó, felháborító: vajon beleegyezünk-e, hogy csak a múlt szövőszéke szőjön nekünk törvényt? Avagy leszámolunk-e a rémisztő képpel, s nemet mondunk törvényre, köztársaságra, annak minden intézményrendszerére?

Vagy másképpen tesszük fel a kérdést. Mondjuk úgy, ahogy Zárug Péter barátom szokta feltenni: érdemes-e egyetlen s mégoly gátlástalan kalandor kedvéért felszámolni a köztársaságot magát?

Egy parlamenten belüli ellenzéki párt erre a kérdésre csak nemmel felelhet. Sajnos vagy nem sajnos – de csak így. S a nemmel felelés tétovaságnak, gyávaságnak, tehetetlenségnek tűnik aztán mindenütt, ahol az üvöltés olyannyira érthető.

"Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak
olyan házat,
melybe háziúr települ."

Rab vagy, amíg a szíved lázad... Iszonyú mondat, iszonyú felismerés. Hiszen jéghideg korokban amúgy sem marad más, mint a szív diadala. S az üvöltés joga…

Ezért értem én. Igen ám, de amúgy pedig… Kivel? Kikkel? Egy olyan országban, ahol még egy tisztességes sztrájkot sem lehet összeüvölteni hét, három év alatt. Egy olyan országban, ahol a buszvezetők sztrájkja idején az egykor volt szakszervezetek lapjában toboroznak sztrájktörőket, s a népek ezrével jelentkeznek, mert ötezer forintért anyánkat is…

Nem, kedves barátaim, ezer nem. Egy ilyen országban gellert kap még a jogos üvöltés is, s csak verődik összevissza, házfalak, estéli kihalt utcák között, beteg lelkek huzatos folyosóin.

"Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást,
mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!"

Mert az szeret legjobban, ki a legjobban tud gyűlölni. S csak nagy természetű ember képes igazi lemondásra, aki tudja, miről mond le. Ezért nem engedi meg az egyház, hogy egy eunuch pap legyen – hívja fel a figyelmet erre is nagy-nagy szerelmem, Szerb Antal… De abból az öntudatból akkor is fegyvert kell veretni, mindjárt az üvöltés után, vagy ha jobban tetszik, hát helyett.

Most itt a történelmi pillanat. Most először alkalom van rá, hogy a múlt szövőszékét összetörjük, ripityára. De úgy, hogy ne törjünk közben össze mindent. Most először van módunk kétharmaddal elkergetni őket, s aztán feltenni az összes kérdést, kegyetlenül, kíméletlenül.

Rettenetes hírem van: üvölteni s mindent összetörni még mindig sokkal könnyebb, mint fegyvert veretni az öntudatból, s a szabott keretek között győzni. A bosszú hidegen jó... S rókaravaszság is kell hozzá, meg a kígyó kérlelhetetlensége, a párduc türelme, a bagoly bölcsessége. A pávián basa meg hiába visít.
Küszöbén állunk a nagy lehetőségnek. Csak mi ronthatjuk el.

"Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra."

Ami van, széthull darabokra. Ez a legszebb ígéret. De gyerekeinknek valami egészet akarunk adni, nem, barátaim? S a hitet, hogy történjék bármi, akkor is lehetséges. Mert akartuk, s kivártuk, türelemmel.
Ha volt értelme, hogy akkor, 1988-ban mi harmincheten megalapítottuk a Fideszt, az most látszik. Amikor a múlt szövőszéke és az artikulálatlan üvöltés közé szorultan mondhatjuk: megtettük. S megtesszük újra.

Nagy a lehetőség. Csak mi ronthatjuk el. Hát így gondolkozzatok…
Bayer Zsolt