Jobb oldal

Bayer Zsolt Úrnak! Bővebben a mai Magyar Hírlapban

Köves Slomó
az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija

Meglepetéssel láttam, hogy múlt hét pénteki publicisztikáját nekem címezte. Meglepetéssel, mert egy pillanatra sem gondoltam volna, hogy 95 olyan magánszeméllyel kapcsolatban, aki személyesen élte meg a világtörténelem egyik legkegyetlenebb tragédiáját, akit szisztematikusan megfosztottak emberi méltóságától, vagyonától, és fiatal gyermekként marhavagonra tették, hogy előre kitervelt módon a világ legnagyobb halálgyárában végezze, és most kárpótlási kereset ad be Chicagóban, szóval, hogy ennek folytán nekem bármilyen felelősségem lenne, illetve ennek okán el kellene határolódnom, csupán azért, mert zsidó vagyok és rabbi. Azt sem gondolom, hogy magyarként el kellene határolódnom más magyarok fájdalomtól vezetett sérelmeitől, csak azért, mert annak formáját egyesek nem tartják helyénvalónak.

De ha már nekem címezte a cikkét, akkor illik válaszolnom. Nézzük az elejéről!

Tény, hogy 1944-ben több százezer zsidó magyart fosztottak meg emberi méltóságától, személyes vagyonától, majd pedig életétől. Az is tény, hogy ez nemcsak a zsidóság kollektív, hanem több százezer ember személyes tragédiája. Ezek az emberek nem „aljasok” (ahogy ön írja), ha kárpótlást kérnek, és nincs abban semmi „holokausztbiznisz”, ha valakinek a családját kiirtják. Nem ők az aljasok, hanem azok, akik őket hidegvérrel meggyilkolták, vagy ahhoz asszisztáltak. Más kérdés, hogy a kárpótlás MÁV-val szembeni jogi megalapozottságáról már eltérhetnek a vélemények.

Közös bibliai hagyományunk tanítása, hogy „ha vétkezik és bűnbe esett, akkor térítse meg a rablottat, amit elrabolt” (Biblia, Leviticus 5:23.). Egy természetes vagy jogi személy felelőssége nem évül el. Egy bűnözőt, egy gyilkost élete utolsó nap­jáig is kötelességünk felelősségre vonni, még akkor is, ha felelősségre vonása, adott esetben, másokban szánalmat kelt iránta: „Ne szánja meg őt szemed, ne kíméld és ne leplezgesd” (Biblia, Deuteronomium 13:9.).

Ez a szabály mindenkire igaz, még azokra is, akik mára már „aggastyánok. Ülnek a tolókocsikban, és folyik a nyáluk…” (Bayer Zsolt: Vérdíj, MH, 2010. január 6.).

Az emberi tragédia és veszteség nem relativizálható, így aztán a holokauszt tragédiája nem tompítja a szibériai koncentrációs táborokba elhurcoltak drámáját vagy az Amerikába hurcolt rabszolgák veszteségeit. Ha ők vagy leszármazottaik számon tartják sérelmeiket, és akár kárpótlási pert akarnának indítani, akkor minden joguk megvan hozzá.

Mindehhez érdemes hozzátenni, hogy személyes felelősség van, de kollektív felelősség nincs! „Gyermekek ne ölessenek meg az atyák miatt; mindenki a maga vétkéért ölessék meg” (Biblia, Deuteronomium 24:16.). Nem gondolom, hogy a holokauszt után született nemzedéknek bármifajta erkölcsi deficitje lenne a holokauszt áldozatainak gyermekeivel szemben. Felelőssége nincs, de közös tanulsága van.

Én személy szerint a felelősségre vonásban is azt a célt látom fontosnak, „hogy hallják és hogy megtanulják, és féljék az Örökkévalót, és őrizzék meg, hogy megtegyék a tannak minden szavait” (Biblia, Deuteronomium 31:12.). A pénzbeli igazságtétel fontos, és legalább ilyen fontos, hogy a holokausztnak – éppúgy, mint minden eszeveszett gyilkolásnak – univerzális, máig ható üzenete és tanulsága legyen. Ehhez pedig arra van szükség, hogy a holokauszt kérdése ne egy politikai narratíva része legyen, hanem az emberi gonoszság, elvetemültség feltételek nélkül prezentált precedense.

Bayer Úr! Most pedig térjünk rá cikkének egy másik vetületére: szavaiból úgy értem, aggódik amiatt, hogy ez az eset is a magyar belpolitikai csatározás további muníciója lesz. Ezt megértem, sőt egyet is értek önnel. Nagyon szerencsétlen dolog, hogy a holokauszt kérdése csak egy buta belpolitikai narratíva részeként tud megjelenni a magyar közbeszédben és közéletben.

Továbbá, Bayer Úr! Ön, egy amerikai zsidó kárpótlási per elindítóinak mögöttes szándékát kutatva, engem faggat: „Talán csak nem azért, hogy legyen mivel felkorbácsolni a zsidóellenes hangulatot?” Tőlem vár helyeslést vagy cáfolatot olyan izgalmas feltevésekre, amelyek szerint zsidók szándékosan hergelnék saját maguk ellen az antiszemitákat? Merthogy ennyire körmönfontak lennének?

Mint tapasztalt újságíró, sokszor láthatta, hogy szinte bármilyen hír alkalmas hangulatkeltésre – megfelelő tálalásban persze. Egészen bizonyosan meg tudja ítélni nélkülem is, lehet-e zsidóellenes éle súlyos gazdasági válság idején, mondjuk, az olyan megfogalmazásnak, amely a gazdasági válságot „a brooklyni zsidó pénzügyesek és a Wall Street-i yuppie-k mérhetetlen pénzsóvárságának, telhetetlenségének és felelőtlenségének” tulajdonítja (Bayer Zsolt: A lepke szárnya, MH, 2008. november 7.).

Engem mindenesetre igen rosszul érint, ha az utcán szembeköpnek, abból kiindulva, hogy mivel zsidónak látszom, nyilván mérhetetlen pénzsóvárságomnál fogva a köpködő személyes ellensége is vagyok, életének, sőt országunk és a világ gazdaságának tönkretevője.

Nagyon kár az is, hogy amikor az ember építő kritikával élne ezzel az eszmefuttatással szemben, akkor ehhez az ön lapjának a szerkesztősége nem járul hozzá (lásd: Köves Slomó: Mit ér az emlékezés, ha nincs ön­kritika?, Élet és Irodalom, 2009. feb­ruár 13.)

Az is nagyon szerencsétlen képzettársítás, amikor a fasizmus áldozatait a kommunizmus áldozataival állítják szembe. Ez ugyanis azt a nagyon káros képzetet erősíti, mintha a holokauszt bűne a nem zsidók bűne lenne a zsidókkal szemben, a kommunizmus bűne meg a zsidók bűne lenne a nem zsidókkal szemben. Meggyőződésem, hogy sem a kommunizmus, sem a fasizmus bűnösei nem a faji hovatartozásuk, hanem emberi gyarlóságuk miatt lettek bűnösök.
Köves Slomó
-------------------------------------------------------------------------------------

Tisztelt Köves Slomó! Bővebben a mai Magyar Hírlapban

Köszönöm, hogy válaszolt. Igazából ez a legfontosabb. A többi szócséplés, de hát módfelett szeretek szót csépelni.

Először egy apró félreértést kell tisztáznunk. Nem azért szólítottam meg önt a MÁV-ot 1800 milliárd­ forintra perlő amerikai és izraeli zsidók kapcsán, mert bármiféle felelősséget akarnék az ön nyakába varrni. Pusztán azért, mert – ahogy ezt már akkor jeleztem – önnel érdemes szóba elegyedni. Ön nem tartozik sem azokhoz a zsidó vezetőkhöz, akik munkásőrként meg újságíróként gyű­lölték Iz­raelt, aztán a rendszerváltás után megtalálták a Dávid-csillagot, felfedezték magukban az örök zsidót, Izraelben az örök hazát, mibennünk meg az örök antiszemitát, az örök nácit. Ön is tudja, kikről beszélek, én is tudom, Karinthy Cini is tudta, meg is emlékezett róluk a naplójában, szépen és igazan. Miképpen Márai sem mulasztotta el, hogy írjon róluk néhányszor, az ő leleménye az „aljazsidó” kifejezés, és éppen erről a típusról szól. A bosszúállóról.

Igen, és ennyi csak, amennyit be kellene látni. S nem mindjárt kiátkozni, fenyegetőzni. S ez sem önnek szól, nehogy félreértsen. Hanem őnekik. Az „aljazsidóknak”. Akiknek évtizedekig nem volt fontos a zsidóság, sem a másé, sem a sajátjuk, viszont az ötvenes években önként és kéjjel álltak bosszút a pincék mélyén, a kínzókamrákban, a vallatószobákban. S aztán, amikor számon akartuk kérni rajtuk mindezt, mindjárt a zsidóságuk mögé bújtak, és antiszemitizmust sziszegtek. Imigyen adva táptalajt annak a téveszmének, hogy aki zsidó, az mindjárt gazember is egyben. S a vallásos meg polgári zsidó elem (már amennyi megmaradt belőlük, hiszen, mondom, az aljazsidók a saját fajtájukat is ölték és kínozták és kirabolták, ezt se felejtsük el ám!) pedig hallgatott. Szava sem volt a Bauerek meg Petők meg Zoltayk múltjához és jelenéhez.

Baj volt ez a hallgatás is. Jó lett volna, ha a vallásos meg polgári zsidóság vette volna a fáradságot, a bátorságot, és elmondja hangosan: soha senki sem menthető fel bűnei alól csak azért, mert zsidó. S a zsidó szenvedéstörténet sem felmentés semmire. S aki evvel takaródzik, az gyáva, aljas, és semmi köze a magyarországi zsidókhoz. Ennyi lett volna, ennyi kellett volna, és már túl lennénk mindenen.

Aztán pedig egy apróság, utoljára.

Nincsen olyan, hogy egyrészt felejtsük el a múltat, másrészt pedig ne felejtsük el sohasem. Ön is írja, mennyire káros, ha a nácizmus áldozatait szembeállítják a kommunizmus áldozataival. Hát persze hogy káros! Ráadásul a két csoport bizonyos szeleteiben még fedi is egymást! De éppen ilyen káros, amikor a kommunizmus bűnei bocsánatos bűnök, a kommunizmus áldozatai pedig felejthető áldozatok – miközben a nácizmus bűnei elévülhetetlenek, és a zsidó áldozatok mártíriuma pedig örök és felülírhatatlan.

Nem így van.

Illetve csak addig van így, ameddig a zsidóság jelentős része úgy hiszi, identitásának egyetlen lehetséges sarokköve a zsidó mártírium. Beteg hit ez, és rossz vért szül. Ezzel kell szakítani, mielőbb.

Addig is: beszéljünk. Beszélgessünk. Abból nem lehet baj. S bizony, a múltat be kell vallani. Még ha fáj is.
Bayer Zsolt