Jobb oldal

Bayer Zsolt: Naivan, őszintén, reménytelenül
2008.10.13. 09:10

"Úgy működik, hogy akit bűnösnek találnak az antiszemitizmus vádjában, attól minden addigi ismerősének, barátjának azonnal és sürgősen el kell határolódnia, méghozzá nagy nyilvánosság előtt, és részt kell vennie a kiátkozás aktusában, máskülönben ő is antiszemita váddal lesz illethető, és akkor rá is kimondják a fatvát."

Amikor Kertész Imre megkapta az irodalmi Nobel-díjat, talán Tamás Gáspár Miklós írta róla és a fantasztikus sikerről az első publicisztikát. Azt hiszem, naivan, őszintén és reménytelenül, hogy a Nobel-díj odaítélésének pillanatában a világ összes magyarja boldog volt és büszke. Nyilván sokan gondolták, hogy ezt az elismerést jobban megérdemelte volna valamelyik másik magyar író, mert jobbat írt (Kertész művét, műveit valószínűleg a többség nem is ismerte), de hogy büszke és boldog volt mindenki, afelől nincs szemernyi kétségem sem. És akkor Tamás Gáspár Miklós megírta Kertész Imrét méltató írását, amelyet így kezdett: "Kertész Imre Nobel-díjas magyar író. Zsidó."

Akkor sem értettem ezt a mondatot, és nem értem azóta sem. Csak azt tudom, hogy olyan volt, mint egy arcul csapás. A "magyar író" utáni pontosítás, az a "zsidó", egyáltalán nem volt fontos és releváns a díj szempontjából, viszont azt üzente, hogy nem mi kaptuk, magyarok; azt üzente, amit Landeszman rabbi – bocsássa meg neki az Isten! – híres mondata üzent a bő gatyáról. Hogy mi, büdös lábú magyarok még egy Nobel-díjat sem voltunk képesek összehozni, mert a mi Nobel-díjunkat is, lám, egy zsidó kapta.

Ez a mondat darabokra törte sok száz esztendő zsidó asszimilációs törekvéseit. Sutba hajította az 1848–49-es forradalom és szabadságharc zsidó zászlóaljait, Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét és Radnótit. Azt a Radnótit, akinek a szörnyű menetben lett volna oka gyűlölni és megvetni ezt a hazát és ezt a nemzetet, de ő mégis ezt írta: "Nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország…" TGM mondata a maga meggondolatlanságával és ostobaságával majdnem olyan kártékony volt, majdnem annyit ártott a zsidó–magyar együttélésnek, mint Kun Béláék őrjöngése a Tanácsköztársaság idején, a zsidó keretlegények és Lenin-fiúk nyilvános akasztási szeánszai a magyar falvakban vagy Rákosiék szép új világa. No és persze, mint a nyilasőrjöngés, a pogromok vagy a vidéki magyar zsidóság elhurcolása, a pestiek Dunába lövése. Látszólag persze merész párhuzam ez – de hát TGM ezt a mondatát néhány évvel ezelőtt írta le, amikor – szemben a 20. századdal – már Európa és a humanizmus máza fedi és csomagolja puha némaságba az indulatokat. Igaz, ez a máz felfeslik olykor-olykor, de ami a 20. században vagy korábban történt, már nem ismétlődhet meg, reméljük, soha többé. Jó lenne, ha ezt is szem előtt tartanák a hivatásos félelemkeltők és érzelemkufárok…

Olyan volt TGM mondata, mint Spiró Györgyé a rendszerváltás hajnalán: "Jönnek a mélymagyarok megint, jönnek a szarból…" Köszönjük, megértettük azt is. Nem volt túlságosan nehezen dekódolható az üzenet…

S ha mindezt lehántjuk egy pillanatra a mi Nobel-díjunkat megkeserítő első méltatásról, az a "magyar író" után odabiggyesztett "zsidó" egyszersmind hazuggá tette az összes érvelést arról, hogy csak az antiszemiták tartják számon mások származását, s leginkább azt, hogy olyan, hogy zsidó, "nincs is". Mert képzeljük csak el, ha Kertész Imre – csupán a példa kedvéért mondom – nem Nobel-díjat kap, hanem kiderül róla, hogy egyszerre volt a KGB és a III/III fizetett ügynöke. És, mondjuk, Csurka István vagy én leírom a következő mondatot: "Kertész Imre magyar író KGB-ügynök és besúgó. Zsidó." Ugye-ugye! Mindenki meg tudná írni a forgatókönyvet és a következményeket.

Szóval ezt is tisztázni kell előbb-utóbb. Hogy ha a Nobel-díj odaítélésekor fontos hangsúlyozni, hogy a díjazott zsidó, akkor a bűn és a szaremberség lelepleződésekor miért tilos? Én nem vagyok ellene, sőt… Mondtam már, hogy bárkit gyűlöltem, vetettem meg, vagy bárkire haragudtam, negatív érzelmeim szempontjai között soha nem szerepelt az illető származása. De szeretnék – szerettem volna – a Nobel-díjunknak is csak úgy, magyarként örülni. Elvették tőlem ezt a lehetőséget. Kár volt.

Bár szemforgató lennék, ha most úgy tennék, mintha nem ismerném ezt a mentalitást, mintha nagyon meglepett volna, mintha nem találkoztam volna ezzel korábban is, kicsiben és szóra sem érdemes formában. Csak hát az ember a saját kicsike kis életében, a semmi kis múltjában kutakodva hajlamos arra, hogy jelentőséget mégiscsak tulajdonítson bizonyos dolgoknak. Történt egyszer, régen, még az éppen akkor induló Kurír című lap munkatársa voltam, egy szép reggelen a szerkesztőségben hozzám fordult egy jó nevű kolléga, és minden átmenet nélkül nekem szegezte a kérdést:

– Mondd, kis Bayer, te zsidó vagy?

– Nem – feleltem zavartan.

– Az nem lehet, kis Bayer! Te olyan tehetséges vagy!

Akkor, valahogy homályosan, naivan, őszintén és reménytelenül éreztem, hogy ez egy nagyon undorító és aljas mondat volt. De igazi értelmet csak akkor nyert, amikor elolvastam TGM Kertész Imréről szóló első mondatát. És nem fogom elfelejteni most már egyiket sem…

Viszonyunk a 20. századhoz

Tzvetan Todorov Franciaországban élő, bolgár származású filozófus – igen, a mindenségit, tessék olvasni Tzvetan Todorovot! – hosszú tanulmányt szentel annak a kérdésnek, hogy vajon hogyan is viszonyulnak az áldozatok és a bűnösök a 20. század egy tőről fakadó két iszonyatához, a nácizmushoz és a kommunizmushoz. (Mindig mosolygok magamban, amikor a túlbuzgók a fasizmust emlegetik, de a nácizmusra gondolnak, szegények. Ugyanis óriási különbség van a kettő között. A fasizmus is rémes ideológia volt ám, de például nem volt benne fajelmélet. Ezentúl tehát, ha valamelyik tudatlan, ámbár hivatásos érzelemkufár lefasisztáz bennünket, ne legyünk restek felvilágosítani a jámbort, hogy a nácizmus bűnében óhajt bennünket elmarasztalni…)

Tehát: nácizmus és kommunizmus.

Mindkét szörnyideológiának voltak és vannak áldozatai és bűnösei. Vagyis összesen négy csoportot különböztetünk meg: a nácizmus áldozatait és bűnöseit, valamint a kommunizmus áldozatait és bűnöseit. S Todorov azt vizsgálta, hogy ez a négy csoport miként viszonyul ahhoz, ha párhuzamba állítják e két szörnyideológiát.

Nos, a nácizmus áldozatai mélyen elítélik, és kikérik maguknak, hogy valaki egy lapon emlegesse a nácizmust a kommunizmussal, mert úgy érzik, ebben az esetben az ő mártíriumuk, szenvedésük elveszíti egyediségét és kivételességét. (Ráadásul a nácizmus áldozatai közül sokan, sajnos, utóbb a kommunizmus bűnösei közé kerültek, s ezen az alapon is kínos nekik az összehasonlítás.)

A nácizmus bűnösei viszont nagyon is helyeslik a kommunizmussal való összevetést, mert ezzel saját bűnük veszíti el egyedi és kivételes jellegét, és kisebbnek érzik a vétket és a felelősséget.

A kommunizmus bűnösei ezzel szemben szintén tiltakozni fognak az összehasonlítás ellen, mert ez az összevetés megnöveli és rémesebbé teszi az általuk elkövetett bűnöket.

A kommunizmus áldozatai viszont szintúgy helyeselni fogják az összehasonlítást, mert ez saját mártíriumukat és szenvedésüket növeli meg, s egyazon szintre emeli őket a nácizmus áldozatainak szenvedéstörténetével.

S ím itt a végeredmény: így kerülnek ebben a kérdésben egy csoportba a nácizmus bűnösei és a kommunizmus áldozatai, valamint a nácizmus áldozatai és a kommunizmus bűnösei. Egy csoportba kerülnek, holott nincs bennük semmi közös. Innentől kezdve viszont már az a fő kérdés, vajon melyik csoport tudja jobban érvényesíteni az akaratát, melyik csoport tudja jobban használni (kihasználni) a nyilvánosságot, és elhitetni a világgal, hogy neki van igaza. Melyik csoport birtokolja a véleménymonopóliumot.

Nos, nyilván nem fogom meglepni önöket, ha elárulom: a nácizmus áldozatainak és a kommunizmus bűnöseinek csoportjánál van a véleménymonopólium. Ez az igazságtalanság viszont egyre jobban idegesíti és frusztrálja az amúgy minden más azonosság nélkül egy csoportba kerülteket: a nácizmus bűnöseit és a kommunizmus áldozatait. S ha bármelyikük – leginkább persze a kommunizmus áldozatai, lévén a nácizmus bűnösei már elnyerték méltó büntetésüket, szemben a kommunizmus bűnöseivel, akik ma is részei és részesei a véleményformálásnak, valamint a politikai és gazdasági hatalom birtoklásának – szót emel ez ellen a nyilvánvaló igazságtalanság ellen, akkor azonnal megkapja az antiszemita bélyeget. És a legszomorúbb a történetben, hogy a véleményformálók és lélekkufárok megpróbálják – és egyre sikeresebben teszik! – elhitetni a zsidósággal, hogy nekik, úgy is mint a nácizmus áldozatainak, kizárólag abban a csoportban lehet helyük. Ez pedig rémisztő hazugság, s ami még ennél is rosszabb: szintén nagyon sokat árt a zsidó–magyar viszonynak. Mert azt a látszatot kelti, mintha a kommunizmusnak nem lettek volna zsidó áldozatai, kizárólag bűnösei. Mintha a holokausztot túlélő magyar zsidók utóbb semmi mást nem csináltak volna, mint beálltak a kommunizmus bűnösei közé, hogy vérbosszút álljanak. Holott tudjuk – Márai Sándor találó kifejezésével élve –, hogy ezt csak az "alja zsidók" tették. A polgári zsidó elem pedig éppúgy áldozatává vált a kommunizmus iszonyatának és esztelen bűneinek, mint a magyar polgárság, nemesség és parasztság, de a munkásság is, egyszóval mindenki. (Remek példája ennek a szemforgatásnak, hogy még senki sem kérdezte meg az anti-antiszemita tüntetéseken előszeretettel részt vevő magyar miniszterelnököt, zavarja-e a tény, hogy egy olyan villában tengeti mindennapjait, amelyet Apró elvtárs egy zsidó orvostól rabolt el annak idején. Vagy a nagy tolerancia csupán addig terjed, hogy a Tarka Magyar! összeröffenésen egy piros kendőt lobogtasson, mint egy gyengeelméjű polbeates 1974-ben, viszont a Szemlőhegy úti rezidencia szép, magas szobái és a panoráma mégiscsak segít elviselni azt a szégyent, hogy a derék Apró Antal éppúgy rabolt magának egy kis zsidó vagyont, mint a derék nyilasok…)

Lehetetlen az értelmes beszéd

Létezik-e zsidó érdek, szándék és akarat? Tudom én jól, már a kérdés puszta felvetése is antiszemitizmusnak minősül, de mivel szándékosan kívül helyezem magam a hazug és szemforgató értelmezési kereteken, mégiscsak felvetem…

Barátom meséli, hogy egy izraeli befektetőcsoporttal tárgyalt valamilyen magyarországi ingatlanügyben. Mielőtt megkezdődtek volna az érdemi tárgyalások, elvitték egy elegáns helyre, ahol magyarul beszélő, ámbár teljesen nyilvánvalóan egy másik állam szolgálatában álló, kissé morcos férfiak érdekes kérdéseket tettek fel neki. Például olyanokat, hogy mi a véleménye Izraelről meg a palesztinok Izrael-ellenes harcáról.

Azért legyünk őszinték, ha még tudunk: ez mégiscsak több mint elgondolkodtató. Mi a fészkes fene köze van egy ingatlanokat felvásárolni szándékozó cégnek ahhoz, hogy itteni partnere mit gondol Izraelről? S miképpen lehetséges, hogy ebbéli kérdéseit amúgy a saját ügynökeivel teteti fel egy állítólag független ország fővárosában?

Mindenesetre ez az aprócska tény segít megválaszolni eredeti kérdésünket: igen, létezik zsidó érdek, szándék és akarat. Mindig is létezett, s amióta van Izrael, azóta ezt a tényt csak az elmebetegek vagy az álszentek vonják kétségbe. Ha pedig létezik zsidó érdek, szándék és akarat, ahhoz lehet, szabad és kell valahogy viszonyulni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ez a szándék és érdek és akarat nem eshet mindig egybe például a magyar érdekkel, szándékkal és akarattal. Amiképpen a német, francia, amerikai és burmai érdekkel, szándékkal és akarattal is ugyanez a helyzet. A létező Izrael állam például biztos, hogy gyakorta cselekszik a mi érdekeinkkel ellentétesen és folytat olyan politikát, amely akár érdekkülönbözőség, akár más szempontok miatt vita tárgyát képezheti. Igen ám, de erre is kitaláltak már egy fogalmat, ami lehetetlenné teszi az értelmes beszédet. Üssék be akármelyik keresőprogramba azt, hogy modern vagy új antiszemitizmus, s cikkek és tanulmányok özöne fog megjelenni, amelyben ezt olvashatják: "Az Izrael-ellenesség a modern antiszemitizmus." Ha tehát én azt merem gondolni, hogy Menahem Begin – aki rárobbantotta az angolokra a Dávid Király Szállodát, és a merényletben ártatlan civilek sokasága veszett oda – terrorista volt, akkor antiszemita vagyok. Ha azt gondolom, hogy egész egyszerűen nem lehet megtenni a palesztinokkal, amit megtettek velük, nevezetesen, hogy elvették a hazájukat, akkor antiszemita vagyok. Ha azt gondolom, hogy az 1973-as, Izrael ellen Szíria által indított háború csupán válasz volt az 1967-es, Izrael által Szíria ellen indított háborúra, amelynek során Izrael egyszerűen annektálta a Golan-fennsíkot, és majdnem Damaszkuszig nyomult előre, s még azt is gondolni merészelem, hogy Szíria 1973-ban teljesen jogosan foglalta vissza az Izrael által elfoglalt területei jelentős részét, akkor antiszemita vagyok. Ha azt gondolom, hogy Quneitra zsidók általi földig rombolása nem más, mint emberiség ellen bűntett, akkor antiszemita vagyok. Ha azt merem gondolni, hogy a sabrai és satilai mészárosnak ugyanúgy kell felelnie tetteiért, mint bármelyik háborús bűnösnek, akkor természetesen antiszemita vagyok. S ráadásul ez az állítólagos antiszemitizmusom még úgy van beállítva, mintha veszélyt jelentene a Dohány utcai, barcheszsütő zsidó pékre… Félelmetes és felháborító. És lehetetlenné teszi az értelmes párbeszédet…

Végezetül az elhatárolódásról

Az emberiség évezredeken át, egészen az írástudók árulásáig úgy gondolta, hogy szeretteiért, barátaiért kiállni, őket megvédeni, velük szolidaritást vállalni s őket el nem árulni a legszentebb kötelesség.

Azután elkövetkezett az írástudók árulása, és úgy lett, hogy ez a legszentebb kötelesség felülírható, sőt felülírandó.

Tzvetan Todorov egy másik írásában arról értekezik, hogy miképpen is működik ez napjainkban. Úgy működik, hogy akit bűnösnek találnak az antiszemitizmus vádjában, attól minden addigi ismerősének, barátjának azonnal és sürgősen el kell határolódnia, méghozzá nagy nyilvánosság előtt, és részt kell vennie a kiátkozás aktusában, máskülönben ő is antiszemita váddal lesz illethető, és akkor rá is kimondják a fatvát.

Mit sem számít, hogy a barát, az ismerős, az egykori harcostárs, a munkaadó, a családtag, az anya, az apa és a testvér nem gondolja antiszemitának az illetőt, hiába védekezik azzal, hogy de hát ő ismeri, és tudja, hogy nem és nem – minden védekezés csak olaj a tűzre.

A szolidaritás és a kiállás sok ezer éves emberi hagyománya a múlté. Csak a nyilvános autodafén való részvétel az egyetlen lehetőség – máskülönben jön a politikai bunkó, és lesújt. Mint amikor Sztálin országában arra biztatták a gyerekeket, hogy jelentsék fel a szüleiket. Mint a középkorban…

Jön a politikai bunkó, és lesújt. De ha elhatárolódsz, nyugtod lesz. Legalábbis egy ideig. Mert előbb-utóbb sor kerül a következő barátodra, ismerősödre, harcostársadra – s végül tenmagadra…

De valamiért érzem, hogy nem tart már soká. Egyre többen vagyunk már, magyarok, magyar zsidók és zsidó magyarok, akik érezzük, itt valami alapjaiban lett elrontva. És nemsokára mind megfogjuk egymás kezét. És a hazugság akkor egy pillanat alatt összeomlik. Úgyhogy vagyok, aki vagyok – és mégsem reménytelenül. A legjobb barátom pedig egy zsidó, még akkor is, ha ez maga az antiszemitizmus…

Bayer Zsolt, Magyar Hírlap