Jobb oldal

A Táncoslábú, a neszesemmi és a Kisded
Udvardy Zoltán jegyzete
2008. december 26. 12:20


Udvardy Zoltán
Elképesztő üresség: talán ez a két szó határozza meg a legfrappánsabban azt a fárasztó idiotizmust, azt a cinikus hókuszpókuszt, amelyet a Parlamentnél, napokkal az ünnep előtt műveltek karácsony címen; a miniszterelnöki látogatással megspékelt rendezvény csúcspontja egy élő szamár volt. Azért van olyan ország is, ahol kulináris parádék helyett komoly pénzeket utaltak ki a gyerekes családoknak. De bennünk, itt élőkben vajon megszületik-e a sötétségre adható egyetlen válasz az év, s tán ezen évek legsötétebb napjaiban?

Családi ünnep a karácsony, az új rend korszakában legalábbis ebbe a szférába száműzetett a kereszténység egyik fontos ünnepe. Most, a családok tudatos elpusztításának időszakában nem lehet véletlen az a hihetetlen fagy és üresség, ami a Gyermek születésének ünnepét körülveszi.

Nem a látványos szentmisét kérnénk számon, hogy is kerülhetne ez szóba olyan kurzus idején, melynek hazugság-vallását még Lucifer is megirigyelné; nem is annak egyszerű kimondását: ne bohóckodjunk a csúsztatással, hogy a szeretet ünnepe – mégis, ki hozta el a szeretetet közénk? Nem a szeretet ünnepe, hanem Jézus születéséé, a szeretetet és az egymás iránti alázatot, könyörületet és a megbocsátást éppúgy az ő tanítása hozta el közénk, mint az európai ember minden más kultúrától függő, s épp e felfogáson is alapuló sajátos individualizmusát. Nem kell mindezt elfogadni, jó – de akkor ne hamisítsák meg ezt az ünnepet, könyörgöm, csak ezt ne tegyék!

Nem a kegytárggyá lett tévé adásának családiasabb, ne adj’ Isten keresztényibb hangvételét várnánk, Uram bocsá’ néhány hazai, erdélyi, felvidéki (s így tovább, lenne hová elrándulni) keresztény család, közösség, gyülekezet felkeresésével, vagy néhány anyaországi, vidéken makacsul kitartó, a hazának becsületes, magyar gyerekeket nevelő gazdálkodó családjáról készített riporttal, ugyan. (Azért csak nem véletlen, hogy – önmagában bármilyen elítélendő, céltalan és öncélú rombolásnak is tetszett, különösen ha frappánsabb célpontokra gondolunk – lerohanták és felgyújtották a köztévét a pestiek; fogalmazzunk finoman: nem teszik mindenkinek a műsor.)

Nem, kutyából nem lesz szalonna. Karácsonykor sem. De legalább ne szúrják ki a szemünket olyan idióta mutatványosbódés álünnepléssel, mint az úgynevezett Ország Karácsonya rendezvény volt egy eddig ismeretlen vallás kultusza jegyében, szakácskórussal és vonattal. Biztos nem karácsonyról volt szó, az ugyanis nem az étkezés és nem is a „Mikulás” ünnepe, ami ennek a KISZ-tábornyi apparatcsiknak csak Télapó-ünnep, hiszen az orosz mintára erőltetett kifejezést oktrojálták ők maguk. Szent Miklós püspök ünnepét a magyar gyerekek december 6-án ünneplik, s az angolszász kultúrától eltérően nálunk nem a Mikulás „hozza a fát” (persze a faállításba is belerúgott egy jóízűt az idén is az egyik balmédia aktivistája, végül is keresztény szokás, ráadásul német mintára terjedt el, van, akinek ez sok), hanem az angyalok. Ez persze neuralgikus pont a haladó mozgalmak hazai aktivistái számára, hiszen az angyalokat nem tudták elhurcolni vagy rabtáborba zárni, mint a több ezer szerzetest és szent életű nővért az 50-es évek elején, amikor rendjeiket feloszlatták, s őket az utcára a mai nyílt társadalom alapjainak lerakása céljából kiakolbólították. A legjobb tehát hallgatni az ilyen reakciós és veszélyes alakokról, mint az angyalok; helyettük Mikulás ült a Parlament képviselőházi termében a pulpituson, míg a szigorúan hátrányos helyzetű gyerekek (vidéken élő gyerekekről vagy nagycsaládosok gyerekeitől mentsen Marx!) és a parlamenti dolgozók gyermekei – ahogy a balmédia szervilis lelkendezésessel beszámolt – ricsajozva rohangáltak a törvényhozás épületének falai között.

Nesze semmi, fogd meg jól: vonat alakú sütőben készült a Kossuth téren a bejgli, üvöltött a rapzene, szóval az égvilágon minden volt, aminek semmi köze a karácsonyhoz, vagy pedig egyáltalán nem az ünnep lényegét érinti, majd az egész mutatvány véget ért 20-án. Igen, december 20-án, gondolom nekik, akiknek a hazugság igazság, a sanyargatás reform, a sikkasztás privatizáció, nekik miért ne lenne 20-a Parlamenti Mikulás és a Szakács Dalárda ünnepe.

Az i-re a pontot a Kormányzói Pár látogatása tette föl: maga a Nemzet Táncbajnoka ereszkedett le a nagycsaládosok ellen és a többszöri gyermekvállalás miatt nemrég dühödt kirohanást intéző hitvesével a kínosan megválogatott, lekáderezett nebulók közé. A gyermekek hálából pártsemleges dalt énekeltek a hulló hóról és a szintén megbízható Tél Apóról. (Angyalok? Piha!) Erre a miniszterelnöki cím birtokosa engedte, hogy fényképezzék a legifjabbakkal. Persze táncra is perdült velük az osztályharc szép ünnepe, december 20-a alkalmával. A legemelkedettebb pillanata az volt az ünnepnek, mikor a rejtélyes nevű Snufi szamárról, a szintén gondosan lekáderezett és helyszínre vezényelt négylábúról folytatott az egybetereltekkel épületes eszmecserét Ferenc pajtás. Jó téma: karácsonykor beszélgessünk egy szamárról. Erre telik a Kommunista Ifjúsági Szövetség lelkesen jelentgető aktivistájától. Angyalok, Betlehem, Jézus? Egy frászt. Snufi, a szamár. Közben kattognak, zúgnak a felvevők. Ismerős jelenet. Jézus a gyermekekkel, Rákosi a kicsik gyűrűjében, Sztálin karján a jövő reménységeivel, s így tovább. A tehetségtelenül koppintott Kormányzói Párt, akiket annak idején belső kisugárzásuk tett vonzóvá és a reménytelenségből majdhogynem jóléti állammá emelt ország őszinte hálája vett körül, ne is említsük. Klára asszony mindeközben tán azt számolgatta: nincsenek-e túl sokan a puják, mert ha a gonosz szülők családonként (az ő számításai szerint ) fölös számú magyar gyereket nemzenek, és az anyuka otthon marad a kicsikkel, akkor megint be kell zárni a bölcsődéket.

Elértünk, talán az ország is lassan elér a legmélyére, ezek az év legsötétebb napjai; van valami mitikus abban, hogy az ő vallásuk egyik szentje, az ember-árulók által ma is csak ellentmondásosnak beállított Joszeb Dzsugasvili (hazugság-nevén: Sztálin), a világtörténelem legvéreskezűbb diktátora is a Luca napjával kezdődő legsötétebb napok időszakában (december 18-én) született.

Csakhogy ezekben a napokban, bár a globális felmelegedés abnormális időjárási frontjai miatt nehezebb mindezt észrevenni, de a hidegből, a sötétségből megszületik valami más is. Fordulópontjához érkezik az év; nem véletlenül helyeződik rá a keresztény vallás születésekor a perzsa eredetű rituáléra, a napisten Mithras király, s így a fény születésének ünnepére.

Mert ezekben a napokban megszületik a világosság; s mivel e fordulópont megünneplése az emberiség legősibb ünnepei közé tartozik, eleven metaforával érzékeltették e vallás alapítói, hogy Jézussal a legfontosabb érkezett el: a világosság, az újjászületés. S bár a százmillió ártatlan pusztulását követelő ellenvallás hívei fenyegetően azt bőgik: „a föld fog sarkából kidőlni”, a bolygó egyelőre csak forog tovább; így aztán a sötétségre válaszul minden évben megszületik a fény. S minden évben megszületik a Megváltó. Ne feledjük: Szent Istvánt is 1000 karácsonyán koronázzák meg; megkezdődik a magyarság történetének új korszaka immár Jézus segedelmével; s ő felajánlja a Szűznek az Országot. A Szűznek, aki karján tartja a Gyermeket.

Hihetetlen, hogy képes világhatalmakat megdönteni (emlékezzünk csak II. János Pálra, annyit mondott a lengyeleknek: „Ne féljetek!”, és megroppant a történelem legnagyobb területű birodalma), seregeket letérdepeltetni és főleg az embert, ezt az esendő, tollatlan kétlábút megmenteni a pusztulástól – ő, a gyönge, védtelen Kisded. De képes rá. Zörgethetik, zakatoltathatják az idióta vonatukat, kántálhatnak rapnótákat. Tagadásával csak magukat teszik nevetségessé az ő puszta léte és örökkévalósága által. Mert minden évben újra itt van és új utat jelöl ki, folytatást.

Hiszen a teremtő munka mellett, ami megint csak valami időtálló dolog létrehozása mások érdekében, mi más adhat értelmet az ember életének, mint a gyermek? Ha gyermeket nevelsz, és valóban megcselekszed ezt, nemcsak félvállról – és nem „hun elválva, hun újra házasodva”, sőt esetleg fölnevelsz több gyermeket is –, megéled azt a körforgást, amit a karácsony sugároz felénk. Egy napon már nem az számít: megszerezted-e magadnak a kívánt ruhát, mert a leginkább az érdekel, gyermekeid szépen öltözöttek-e. És nem érdekel: ettél-e már, amíg gyermekeid jól nem laktak. És nem számít már: megvalósítottad-e fene nagy egyéniséged; mert minden rezdülésed, energiád próbálod annak alárendelni, hogy ők igazabb, jobb életet éljenek. És nem számít: élve maradsz-e, értük nyugodtan besétálsz az oroszlánok közé. Mert fájdalom, félelem ismeretlen számodra, ha őróluk van szó. Feloldódsz lassan, fénnyé leszel, ami világítja számukra az utat. És mások számára, akik utánad jönnek majd. Így van ez rendjén.

Ezért szerepel a keresztény, sokgyermekes család a mindenkori baloldali kormányok ellenségképei között a legelső helyek egyikén. Mert egy ilyen család fejét nem lehet prostituálni érdekkel, pénzzel; nem lehet megvenni tizenkilencezer forintért; értelmetlen számára az önmagáért való fogyasztás; s ha harcba száll, nincs az a vipera és gumilövedék, ami meghátrálásra kényszerítené.

Ez utóbbi két eszközzel kezelik mifelénk, az új rend és szabadság hazájában a társadalmi feszültségeket. Az elmaradott Ausztráliában az ország minden gyermeket nevelő családja kapott az idén a karácsonyi ünnepek alkalmából mintegy százötvenezer forintnak megfelelő juttatást. Hiszen válság van – s a tudatlan canberrai kormány, mely kezdetlegességében még a pimasz hazugságokból álló, haladó igazságbeszéd fogalmát sem ismeri, felkészületlenségében úgy gondolta, juttat valamit a családoknak (nem az úgynevezett hátrányos helyzetűeknek, hanem a családoknak, nem diszkriminálva azt, aki dolgozik, s így pénzt keres), akkor azok ugye még inkább nekiállnak vásárolni, fogyasztani. Ez beindítja a keresletet; annak meglódulása pedig jótékonyan hathat a … – de ne is folytassuk ilyen szentségtöréssel, Marx biztos máshogy tanítja. Meg azt is gondolták, hogy válság van, és mi volna, ha jutna valami a családoknak. Nem „20-án Éneklő Szakács”, nem Mosolygó Gyermek a Szamárral és a Táncbajnokkal, nem pulpituson trónoló szakszervezetis Télapó. Ez kellett volna itthon: csak egy jelképes gesztus. Hátha megszületik nálunk is az a Gyermek.