Indulatok útvesztőiben - Gréczytől Rónáig
Akármerre pillantunk a baloldali médiában, a legerősebb vonulatnak a közelgő "antidemokratikus fordulattól" való félelmet látjuk kirajzolódni. Sajátos módon még a józan hangot is úgy hallják, mint előítéleteik igazolását. Ez persze nem ritka, hallottunk mi már Barrabbást kiáltani...
Gréczy Zsolt a szokott módon megdolgozik a kormánytól kapott pénzéért. Blogjában – amelynek az MSZP-s Stop.hu ad otthont – ismét bebizonyította, hogy Orbánék a magyar történelem rákfenéi. Nem is az ő „gondolatait” másoltuk ide, hanem egy kommentelőét. Sokat mond ugyanis arról, hogy a magyar társadalomban milyen indulatok vannak:
„2010 a szégyen éve lesz a Szocialista Pártnak és eddigi vezetőinek. Elsősorban azért, mert a hatalommániás pszichopata Orbánt és vezényszóra bégető csürhéjét nem tudta a társadalommal érdemben megismertetni,....így 2010 -től a magyar történelem egyik legszégyenteljesebb 4 évét fogja az állampolgár végigszenvedni. (…)
2010 szégyen lesz az egész ország számára, hiszen néhány nap múlva Pécs lesz Európa kulturális fővárosa. A semmiben. Néhány házat átfestettek, néhány milliárdot elloptak. Más nem történt. Így vagyunk mi kulturális főváros. Ilyen a közkultúra húsz évvel a hatalomváltás után, ezt értük el.”
A derék kommentelő úgy osztogatja a többes szám első személyt, mintha „mi” csakugyan ott lettünk volna ezen bűnök elkövetésekor, például Pécsett. Mintha „mi” csesztünk volna el vagy hat évet Pécs életéből, felkészülés helyett sefteléssel. Mintha „mi” privatizáltunk volna.
És mindenért a Fideszt okolja a derék kommentelő, és lenézi meg gyűlöli azt a felét a magyar népnek, amelyik van olyan ostoba, hogy a kormányt hibáztatja a kormányzati politikáért.
És még mondja valaki, hogy Gréczy nem dolgozik meg a pénzéért.
* * *
Mészáros Tamás titokban már felismerte munkálkodásának eredményét – és undorodik tőle. Más olvasatban már készül az MSZP-buli utáni időkre:
„A demokrácia díszletei között előadott produkció valamennyi szereplője, betanítók és betanítottak együtt rontották le úgy a közéletet, hogy a magára valamit adó alkotó értelmiségi már nem talál vállalható politikai közösséget. Nem egyszerűen pártot vagy ideológiai tábort, de szellemiséget sem. Mert minden diszkreditálódott, és a fogalmak elvesztették jelentésüket. Az értékválasztásra vágyó intellektus hazátlannak érzi magát ott, ahol a konzervativizmus ugyanolyan tartalmatlan lózunggá vált, mint akár a liberalizmus vagy a baloldaliság – ott, ahol az eszmei csődök nyomán leomlottak a gátak a rasszista radikalizmus, a neonáci agresszió meg a legkülönfélébb „nemzeti” uszulók előtt.
A kultúra emberei nem egyszerűen csalódottak ebben a magukra hagyottságban, hanem ijedtek és elkeseredettek. Legfőképpen azért, mert érzik, hogy ha létezhetne, ha egyáltalán létrejöhetne az a bizonyos demokratikus ellensúly – amelyről az utóbbi időben sokan úgy beszélnek, mint valamiféle értelmiségi ultima ratióról a végveszélyben –, akkor a megteremtése éppenséggel az ő feladatuk volna. Csakhogy már nem hiszik, hogy van olyan kohéziós erő a társadalomban, amely összetarthatna egy ilyen mozgalmat. Keresnék a kapaszkodókat, mindenekelőtt a hiteles, irányító személyiségeket, de hiába: úgy a jobb-, mint a baloldal s nem utolsósorban a honi liberalizmus is ledarált mindenkit, aki az elmúlt évtizedekben a közelébe került.
Márpedig demokratikus ellensúlyra rég nem volt akkora szükség ebben az országban, mint most. Még a jobboldal legnagyobb pártjának józanabbjai is tudják már, hogy nemkülönben érdekeltek a saját szélsőségeseik elszigetelésében, mert – bárha jól titkolják – vannak történelmi ismereteik. Csakhogy eleddig olyan jól „kiküszöbölték” a konzervativizmust, és vezetőik olyan sikeresen átnevelték magukat liberálisból nemzeti radikálissá, hogy már semmi esélyük sincs egy belső nagytakarításra. A „saját” értelmiségük pedig beállt a politikai fősodorba, és már a kiböjtölt állami stallumokra kalkulál. Fordított helyzetben érzik magukat a balliberális oldalon: az utóbbi évek értelmiségi tisztségviselői védtelenül várják a selyemzsinórt. Nem bíznak senkiben, legkevésbé egymásban; a menekülés egyéni útvonalait keresik.
Tehát a kultúra csakugyan alkotó egyéniségei – azok, akiknek személyes teljesítménye elvitathatatlan, és ezért relatív függetlenséget élveznek – egyvalamit biztosan megértettek. Azt, hogy vállalniuk kell a társadalmi-politikai magányt, a szellemi egyedüllétet, a kényes izolációt. Nem örülnek ennek, de nincs más választásuk, ha meg akarják óvni emberi és szakmai minőségüket.
Ilyen elárvult és elárult művészekkel találkozom mostanában. Tartoznának ők valahová boldogan – ha volna még méltó helyük ebben az országban.”
Vajon kik üresítették ki azokat a bizonyos fogalmakat? Vajon miféle demokratikus ellensúlyt képeztek azok a médiumok, amelyek évek óta dédelgetik Mészáros Tamást? Miként létezhet, hogy a fél tucat médiumban sztárolt Mészárosnak csak önmaga nem gyanús?
Mészáros és társai lelki attitűdje hasonlatos Hitleréhez, aki a vereség közeledtével egyre jobban haragudott mindenkire - önmagát kivéve. A Mészárosoknak szent meggyőződése, hogy azért, ami ma Magyarországon van, kizárólag az ellenzék és a (szélső)jobboldal a felelős. Csak azt szeretnénk megérteni egyszer, miképpen lehetséges, hogy ennyire semmibe veszik a saját munkálkodásukat? Miért nem hisznek abban, hogy a saját műveik is hatnak?
Mészáros Tamás idézett sorai a 168 Órában jelentek meg.
* * *
Róna Péter pedig a Népszavában reflektál Bauer Tamás karácsonyi cikkére. Így teszi helyre Bauert és fals nézeteit:
„Az európai baloldal óriási folyama az ógörögöktől napjainkig tehát nem a tőke befogadásáról, vagy kitagadásáról, nem a nacionalizmus elűzéséről, hanem az egyénnek a közösséghez való erkölcsi kötődéséről szól. A liberalizmus sekély, legfeljebb kétszázötven éves patakocskája pedig a közösség szétverésére tett kísérlet története az önző egyén minél nagyobb fényesítése érdekében. Mert miről is szól a liberálisok és a szocialisták Bauer szerint büszkén vállalható elmúlt húsz éve? Hát a szövetkezetek szétveréséről, a közjavak kisajátításáról – hivatalos nevén a privatizációról –, a szegények támogatásának megvonásáról és az öngondoskodás nevében végrehajtott kiszorításról. A tőke - és csak a tőke - javára megvalósítható egyoldalú szerződésmódosításról, az uzsorakamat Európában egyedülálló jogszerű érvényesítéséről. A bírósági ellenőrzés nélküli kilakoltatásokról, a közlekedés, a környezet, az oktatás és az egészségügy tönkretételéről, a liberálisok által oly megvetett közösségi öntudat minden megnyilvánulásának megbélyegzéséről. A felzárkóztatás nevében végrehajtott kiszolgáltatottság megteremtéséről, a tényleges felzárkózás helyett a tőke játszóterének felajánlott és kiszolgáltatott ország felének nyomorba süllyesztéséről. Arról a züllésről, amelyet nem Marx és nem Lenin vagy Eduard Bernstein, hanem Adam Smith jósolt meg az akkor születő liberalizmus láttán. Mert Adam Smith, a nagy európai hagyomány őszinte hordozója és művelője tudott valamit, amit a magyar liberálisok nem tudnak: közösség nélkül nincs erkölcs és erkölcs nélkül nincs élet.”
A messzi Nyugatról hazatért Róna Péternek hisznek a baloldalon. Vajon mikor hallják meg végre, amit magyaráz nekik: hogy 2002 óta itt a legkevésbé sem szocialista kormányzás folyt?
Kíváncsian várjuk, mikor veszik észre a Népszava és Róna, hogy nem illenek össze…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése