Jobb oldal

Bayer Zsolt:
Vadásznak ránk
Egy kisgyerek utolsó sikolya ott fog lebegni sokáig Tatárszentgyörgy felett. Nem tudnak elenyészni a kisgyerekek legutolsó sikolyai. S az apa végső kiáltása is ott lesz, talán örökre.

Mert így kell legyen.
Az ártatlanul, értelmetlenül meggyilkoltak emléke és fájdalma azokban az utolsó sikolyokban lakik. S a szégyenben – ami itt marad őutánuk. A szégyenben, hogy ez megtörténhet. Ez is megtörténhet…
Kik azok, akik felgyújtják egy alvó család házát, hogy aztán a menekülőkre vadásszanak puskával? Állatok. Mocskos állatok. Éppen olyanok, mint azok, akik önként, kéjjel ölnek egy bárban. És gyávák, undorítóan gyávák, mint a patkányok. Megölni egy gyereket, lesből, menekülés közben, az apjával együtt – Uramistenem… Mivé lett ez az ország…

Tatárszentgyörgyre sincsen semmi magyarázat. Veszprémre sincs, Nagycsécsre, Pécsre, a megerőszakolt és utána elevenen felgyújtott makói lányra sincs, a kilencvenévesen megerőszakolt, majd megcsonkított és utána agyonvert öregasszonyra sincsen. Mint ahogy Olaszliszkára, Kiskunlacházára sem.

Nincs itt már magyarázat semmire sem. Csak az emberség maradékába kétségbeesetten kapaszkodó elme és lélek keresgél még magyarázatot, no és a sunyi tagadás. A sunyi elhallgatás, a bűnpártolás s minden, ami idáig juttatott bennünket.

Állatok, gyáva patkányok jártak éjjel Tatárszentgyörgyön, állatok, gyáva patkányok Veszprémben, s ugyanaz járt a kilencvenéves öregasszony házában is. És mindenütt, ahol pusztulás és fájdalom marad, és az örök kétségbeesés. Apák és kisgyerekek legutolsó sikolya, kiáltása.
Egy széthullott állam, egy széthullott rendőrség, egy széthullott ország kapirgál a roncsok között, és úgy tesz, mintha még lenne. Mintha eleven, értelmes, érző lény lenne, társadalom és nemzet és jövő. De a romok felett, a tatárszentgyörgyi kiégett cigány porta romjai felett már csak egy-egy kiáltás és sikoly szégyenkezik.
És mi már nem értünk semmit. Az állatok meg egyre gátlástalanabbak.

A cigány portákra, ha leszáll az este, mindenüvé bekopogtat a félelem. A vaksi, süket sötétben halálok sejlenek fel, halálok sereglenek elő, és rémült cigányasszonyok szorítják magukhoz a gyereket, a férfiak összeverődve próbálják védeni az életet. S körül, a cigány portákon kívül is ugyanígy retteg már mindenki. A falvak magyarjai aggódva eresztik reggelenként gyermekeiket az iskolába, mert nem tudják, épen jönnek-e haza. A tanárok ugyanígy indulnak el munkába, mert nem tudhatják, megverik-e őket. A gazda szorongva hajtja álomra a fejét, mert nem tudhatja, meglesz-e még reggel az utolsó tyúkja, legutolsó disznaja. Marad-e fa az erdejében. A külvárosok sötétjében fal mellett osonnak hazafelé az árnyak, s kétségbeesetten szorítják magukhoz a vagyonkát. Épelméjű ember már nem megy este tíz után bizonyos kerületekbe. Akik meg kénytelenek ott élni, azok vagy állatokká válnak, vagy áldozattá. Nincsen harmadik lehetőség…

S akiknek tenni kellene valamit, csak beszélnek. És összevissza beszélnek. Tatárszentgyörgyön a rendőrség elektromos zárlatot talált, meg füstmérgezést – Atyaúristen… A cigány vezetők meg mindjárt rámutattak a felelősökre, a rasszista magyarokra.

"Fecseg a felszín, hallgat a mély."
S hogy miféle szörnyetegek lapulnak abban a mélyben, arról még talán nincs fogalmunk. Pedig szörnyek élnek ott. Lidércek, sárkányok, kibeszélhetetlen és kibeszéletlen fájdalmak. Gyűlik, gennyesedik az ország – mindenféle állatok meg felvonulnak, késelnek, égő házakból menekülőkre vadásznak.

Innen már nincs messze a vég. Vagy így, vagy úgy, de eljön a vég. Vagy falakkal vesszük körül magunkat, fegyvert szerzünk és tartunk, és használjuk is majd, ha felsejlenek körülöttünk az állatok – vagy rendet csinálunk. Nagy és kérlelhetetlen rendet. Amelyben aztán már csak az állatok félnek, mert nem lesz többé megúszható semmi sem, és nem lesz könyörület. Sem késelőnek, sem erőszakolónak, sem apára és gyermekére lesből vadászónak. Majd ha lesz megint állam, rendőrség és nemzet. És lélek, ami összeköt. És ha majd nem legfelülről bűzlik és terjed szét az egész trágyadomb… Majd akkor… Majd ha nem lesz felmentés és magyarázat senkinek. Nem lesz összevissza beszéd és mentegetőzés, nem lesz hazudozás. Majd ha megint belenézünk egymás szemébe, ahogy férfiak között szokás.

Ha csak a romokon képes megteremni ez a rend, akkor a romokon. Mindegy már. Így nem lehet tovább élni. Így, állatok között. Ma már az is nagy álom, hogy soha többé nem félnek a tisztességes emberek. Hát merjünk nagyot álmodni. Vasszigorral és ököllel, ha kell. Mert vadásznak ránk. Mert vadállatok járják az éjszakát. Némelyiket ismerjük. Tudjuk kifélék, mifélék. Némelyiket pedig még nem.

Betelt a pohár, és szennyes hab csorog belőle kifelé. Nem érzitek, nem látjátok?

(P. S.: Istenem, szépen kérlek, nehogy úgy járjunk Tatárszentgyörggyel, Nagycséccsel és Péccsel, mint annak idején Mortimerrel, aki karddal szúrt át egy cigánygyereket a Moszkva téren. Mert ha úgy járunk, akkor nem lesz visszaút…)
Bayer Zsolt főmunkatárs