Jobb oldal

Régi-újak hitbizománya
Hát megtörtént…

2009. február 23-án, hétfőn megtörtént az, amire húsz évvel az úgynevezett "rendszerváltás" után nem gondoltunk volna.

A szocialista párti képviselők hahotáztak, amikor Navracsics Tibor a parlament önfeloszlatása okán úgy érvelt, hogy az erre irányuló népi kezdeményezés mögött ott áll a budakalászi polgári körök által elindított országos aláírásgyűjtés. A civil, állampolgári összefogás. A szocialisták tehát húsz évvel a rendszerváltás után ismét szemberöhögték a népet, mint tették a jogelőd MSZMP jelesei a diktatúra idején. Hát, ezért nem volt érdemes rendszert váltanunk! Ha váltottunk egyáltalán…

A hétfői eseménnyel máris a mai brutális politikai válság legfőbb okához jutottunk el: hogy húsz év után sem vált általánossá a baloldali politikai elitben a demokratikus normakövetés természetes rendje. Mert a rendszerváltás nem járt együtt a pártállami, kádári elit háttérbe szorulásával. Az Antall-kormánynak se ereje, se szándéka nem volt az elitcserére, s az Orbán-kormány se volt elég következetes a nélkülözhetetlen személyi átalakulás végigvitelében. Így szinte változatlan összetételben felszínen maradt a diktatúra politikai arisztokráciája, s ezzel együtt megmaradt egy politikai magatartásmód.

Ez a magát átmentő garnitúra a demokrácia intézményeit a kádári magatartásmóddal töltötte meg. S miután már 1994-ben visszakerültek a kormányzati hatalomba, hogy 2002-től aztán tartósan meg is szerezzék maguknak, egyáltalán nem kell csodálkoznunk azon: a demokrácia cégére alatt egészen más történik, mint amit a cégér sugallna. A posztkommunista elit a mai Magyarországon ismét hálózatot, networköt képez, átjárva a politikai, gazdasági, önkormányzati, kulturális, média- és titkosszolgálati szférákat. A modern networkkutatások pedig feketén-fehéren bizonyítják, hogy az egyes társadalmi rendszerek működését, tartalmát és jellegét is leginkább a hálózatok határozzák meg. Ergo ha a pártállami elit és annak hálózatai ragadták meg újra tartósan a hatalmat, és irányítják az országot – márpedig ez így van –, akkor lehet, hogy az intézmények státusa, jogállása megváltozott ugyan, de a valóságos működésmódjuk nem.

Sok példát lehetne hozni a pártállami magatartásmód továbbélésére, de a legveszélyesebb a megszerzett hatalom mindenáron való megtartásának igénye. Olyan országokban, ahol a demokratikus normák érvényesülnek, a Gyurcsány-kormánynak természetesen régen távoznia kellett volna – mégpedig önszántából. Vagy rögtön az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésekor vagy a brutális rendőri attakok után, de legkésőbb a tavaly márciusi népszavazás után, az SZDSZ koalícióbontása, a parlamenti többség elvesztése miatt is. Ám tavaly ősszel Lendvai Ildikó arról beszélt, hogy ha nem lesz elfogadott költségvetés, akkor az előző évi büdzsével dolgoznak tovább, és maradnak kormányon.

A pénzügyi és gazdasági világválság sem rendítette meg a miniszterelnököt és embereit. Nem zavarja őket, hogy kisebbségi kormány ilyen helyzetben képtelen hatékony válságkezelésre. Az sem probléma számukra, hogy már-már államcsőd alakult ki Magyarországon. S fel sem vetődött bennük, hogy hétfőn, február 23-án alávessék magukat az állampolgárok akaratának, s hozzájáruljanak a parlament önfeloszlatásához – ezzel pedig egy új, erős társadalmi felhatalmazással bíró, többséggel rendelkező, cselekvőképes kormány létrejöttéhez. Inkább kinevették a fideszes frakcióvezetőt, amikor a népi akaratra "mert" hivatkozni. Őrizzük meg emlékünkben sokáig e képet!

E példákból is a hozott pártállami, kádári mentalitás tűnik ki: hogy a szocialisták, akárcsak a diktatúrában, most is a hatalom természetes birtoklóinak tartják magukat. A hatalomgyakorlás számukra privilégium, amelyet holmi zavaró ellenzék, vagy ne adj' isten maga a nép nem veszélyeztethet. A népet lesajnálják: ugyan, szerencsétleneknek mi közük a "nagyok" dolgához? Fogják be a szájukat, húzódjanak kis odúikba vissza, örüljenek, hogy nincs szemkilövetés. A parlamenti ellenzéket hatalommániával vádolják, majd felszólítják, hogy segítse a kormány céljainak megvalósítását; ha nem, gáncsoskodónak, a megbékélés akadályának állítják be. Ez volt a módszer, amellyel annak idején a különféle társadalmi szervezeteket belekényszerítették a Hazafias Népfrontba.

A politikai válság legmélyebb oka végül is az, hogy a kormányzati hatalmat tartósan a posztkommunista hálózat birtokolja, és diktatórikus, pártállami módon gyakorolja. A demokrácia intézményi köntösébe bújtatott, prolongált Kádár-rendszer él tovább. A nyers, naturális poszt-kádárizmus.

Tehát mégis rendszerváltás kell.
Fricz Tamás, politológus